Podmaniczky Szilárd: A kazán

Ötkor csörgött az óra, a gazda harmadik csapásra találta el. Ledobta magáról a takarót, hogy mielőbb fölébredjen. A szobában hideg volt, mint egy pincelakásban. Az éjszaka leállt a központi fűtés.
Az a rohadt kazán, dünnyögött magában, inkább robbanna föl, vinné el ezt az egész kócerájt, az egész...

De nem folytatta, a gyomrára ment volna az idegesség.
A konyhában lefőzte a kávét, letett egy csészével a feleségének, rágyújtott, aztán kiment az udvarba, hogy megnézze a kazánt.
Pár lépés után megállt és megfordult. A sötétségben úgy tűnt, mintha nem látná a kaput és a kerítést, hanem az utca túloldalát látja. Meghűlt benne a vér. Először az asszonynak akart kiáltani. De ha mégse hiányzik a kapu, hülyének fogja nézni, és ezt is a tegnap esti bor számlájára írja.

Megdörgölte a szemét és elindult a kapu felé. Soha nem érzett ekkora távolságot, minden lépéssel bizonytalanabbá vált. Mire a kapuhoz ért, teljes kétségbeesés uralkodott el rajta. Levette a sapkáját és megtörölte az arcát. A feneke is leizzadt, a combjára folyt a verejték.
Leguggolt, megérintette a fekvő kaput, a zsaluvasat, a léckerítést. Nyomokat keresett körülötte, hogy megértse, mi történt. Annyi bizonyos, hogy belülről döntötték kifelé.

Bement a kazánházba, leakasztotta a lámpát és visszasétált a kapuhoz. A lámpa vacakul világított, már egy hónapja halogatta az elemcserét. Meg akarta fogadni, hogy ezentúl mindent idejében elrendez, de valahogy nem ment most a fogadkozás.

Még másfél óra világosodásig, legalább pirkadna. Az udvari világítás egy hete verte ki a biztosítékot, beázott a lámpabúra.
Elővette a gyufát, meggyújtotta. Orrába szaladt a foszforos füst. Lecsavarta az elemlámpa hátulját, az elemeket berakta a nadrágjába, hogy fölmelegítse őket. Úgy legalább pár percig jobban világítanak. A heréje majd’ odafagyott az elemekhez, aztán a nadrágszáron át mindkettő kipottyant. A ház ajtajára pillantott, ha hosszú fénycsík jelenik meg a keretben, már fölkelt a felesége. Ezek szerint még aludt.

Amennyire tudta, megvizsgálta a kerítés és a kapu oszlopait. Azt gondolta, ha valami kidöntötte, tőből kitörtek. De törésnek semmi nyoma, a hosszú cölöpöket mintha kihúzták volna a földből.
Kiment az utcára, szétnézett. Sehol senki. Ahogy visszafordult, nem messze csöndes puffanást hallott. Az utcalámpa fényénél nem látott el odáig. Megnézte a szomszédos házak ablakait, sötétség volt mindenütt.
Magára maradt a kapuval, mintha az egész világon nem létezne más, csak ők ketten.

Nem habozott sokáig, a kazánházból előhozta az ásót és a gurtnit. A kaput fölhúzta a meggyfa törzsén átvetett kötéllel, ugyanígy a többi részt, a cölöpöket egyenként visszaillesztette a lyukakba, az ásóval földet hozott a ház mögül, körbedöngölte a cölöpöket.

A kerítés újra állt, a kapuban benne volt a kulcs. Kinyitotta. Kilépett az utcára. Most látta, hogy a kanyarban tápászkodik egy biciklis. Jól ismerte, a mázsaházban dolgozott. Valahogy évek óta ehhez a férfihez mérte az alkoholfogyasztását. Amíg él, neki sem lehet semmi baja. Bizonytalanul eltekert előtte, a sárhányója surrogott, köszönt.

A férfi becsukta a kaput, visszament a házba, hogy szóljon a feleségének, hamarosan új kazánt kell venniük.