Podmaniczky Szilárd: Az idő nyomai

Három évvel ezelőtt indította be a vállalkozást a családdal. Eleinte azt hitte, hogy be fognak fuccsolni, de kemény munkával mégis bejött. A gyerekek is katonásan dolgoztak, ami ritkaság a mai világban. Ha a felesége nem tartja benne a lelket, valószínűleg ő már tavaly föladta volna. Derült égből jött a külföldi megrendelő. Azóta minden simán megy. Precíz emberekkel jó együtt dolgozni.

Az idén már kártyanaptárt nyomattak a cégről, amin rajta lesz a család és a telephely, fölül a cégnév, alul az elérhetőség.
Tegnap telefonáltak a nyomdából, hogy mehet valaki érte. Azt mondta neki az asszony, ideje kirándulnod egy kicsit.
Csinált neki négy különböző szendvicset, hogy folyamatos legyen a meglepetés.

Az elsőbe csípős kolbászt rakott a margarinra és jó büdös olasz sajtot, paprikát passzintott bele. A másodikat libamájjal kente meg és apróra vágott zöldhagymát szórt a tetejére. A harmadikba rakott császárszalonnát katonázott és aprócska fokhagymákkal megszórta. A negyedik szendvicsbe aszpikos csülköt rakott, pár csepp citromot nyomott a tetejére, alulra juhtúrót kent. Már az ötödiket készítette volna tonhallal, mikor rászólt a férje, hogy nem hízni megy.

A nyomda az ország másik végében volt, ezért korán kellett indulnia. Volt a városukban is nyomda, de amott a feleségének a második unokatestvére dolgozott, és úgy voltak vele, ha a szállítás miatt drágább is lesz, a családi biztonság miatt megéri.
Odafelé félúton megette az egyes számú szendvicset, nem állt meg egy pillanatra se. Igaz, az ásványvizes kupak miatt majdnem lefordult az autópályáról.

A második unokatestvér becsomagolva hozta a naptárakat.
– Már telefonált az asszony, hogy ideértél-e.
– De hát miért téged hívogat, mikor ott van nálam a mobil?
– Amíg nem veszel kihangosítót, addig nem mer fölhívni.

A férfi fölhúzta a vállát és az ásványvizes palackra gondolt. Ahhoz nem kell kihangosító, mégis milyen bajt tud okozni.
– Gyere, meghívlak ebédelni! Üzemi koszt, de meleg.
– Nem, köszönöm, sietek vissza, meg van szendvicsem is.
Azzal kezet fogtak, mint akik soha többé nem fognak találkozni.

Dél volt, a férfi megette a kettes és a hármas szendvicset is. Nem szállt ki a kocsiból, beállt egy parkolóba, lehúzta az ablakot. A kormányra könyökölve harapta a kenyeret, szórta ölébe a morzsát. Erősen sütött arcába a tavaszi nap. Megivott fél liter vizet, megmozgatta a tagjait, és elindult.

Útközben megnézte a telefont, de senki nem hívta. Tárcsázta a feleségét, de nem vette föl. A gyerekek telefonja kikapcsolva; már megint lemerültek. Nyugtalanság fogta el. Már csak száz kilométer volt hátra, és hogy megálljon, azt találta ki, megeszi a négyes számú kenyeret, és kibontja az egyik naptárcsomagot.

Egyik kezével evett, a másikkal bontott. A kártyaképet pont ilyennek akarta. Aztán megfordította és letette a szendvicset. A hátlapja üres volt. Átnézte a többit, azok is. Hívta a nyomdát, a feleségét, senki nem vette föl. A parkolóban egyedül volt. Nem értette, mi történik. Megszűnt számára az idő? Meghalt volna? De hiszen nem karambolozott! Vagy amikor a vizes palack miatt majdnem fölborult? Megtörtént volna? Várt, hogy bejöjjön valaki a parkolóba, de hiába. Kukába dobta a kenyeret, beült a volán mögé. A szervizsávon hatvannal elindult hazafelé.