Podmaniczky Szilárd: Egy ló, és más semmi

A férfi nem ment többel negyvennél, féltette a lovat. Annyi pénzt adott érte, mint életében még egyetlen állatért sem. Folyton a visszapillantót figyelte, de csak az utánfutó zöld ponyváját látta. Egy-egy nagyobb zökkenőnél izgatottan fülelt, megmozdul-e odaát a ló.

Mikor a falu határába ért, fölhívta a feleségét, nyissa ki a kaput, nem akarta, hogy a szomszédok sokáig bámulják az új szerzeményt. Valószínűleg ennek köszönhető, mindenki a nyitott kapuban toporgott.
A férfi nem hajtott be, megállt a kapu előtt, mindenkivel kezet fogott, és megígérte, hogy enged a túlerőnek.

Beállt az udvarba, lenyitotta az utánfutót, kioldotta a lovat és elővezette. A férfi azt várta, hogy odalesznek tőle, de a felesége is csak bámult rá. A ló alacsony volt, vagy inkább középtermetű, nem volt benne semmi különös. Egy tucat tizenkettő.

De akkor mintha a ló megelégelné, kitépte a gyeplőt a férfi kezéből, fölágaskodott, és pár lépéssel utat tört magának a tömegben. Az utcán megtorpant, nézett jobbra, nézett balra, és az utóbbi irányba elindult.
Egy szó nem jött ki az emberek száján, a férfi is csak állt és nézett, az asszony taszigálta a kapu felé.
– Ez elment – mondta a férfi.
– Dehogy ment el. Hozd vissza! Ennyi pénz nem szaladhat el négy lábon – a kíváncsiskodók kacarászva bólogattak.

A férfi kötelet kötött a derekára, fölült a biciklire, és elindult.
Fogalma sem volt, merre keresse, egyik mellékutcában sem látta. Tett még néhány kört, aztán visszament a házhoz. Az emberek már szétszéledtek, az asszony teregetett. Némán néztek egymásra, előbb az asszony szólalt meg.

– Na, ide figyelj, bárki bármit mondhat, tudod, hogy nem érdekel a nagypofájúak véleménye, de ez a ló, akkor is...
– Haló, tessék! – szólt a férfi a telefonba.
– Maga az fiam?
– Igen – válaszolt a férfi, aztán a felesége felé súgta. – Az Atya.
– Mit akar? – kérdezte az asszony.
– Igen, atyám, igen, öt percen belül ott vagyok – letette a telefont. – Képzeld, azt mondja az Atya, hogy ott áll a templommal szemközt a ló és kaparja a földet.

Erre már az asszony is előkapta a biciklijét, elhajtottak a templomhoz. Az Atya ott várta őket, no meg egy kisebb csődület.
– Fiam, mit akar a te lovad az egyháztól? – kérdezte az Atya.
– Nem lehet, hogy meg kéne keresztelni?
– Ugyan, hová gondolsz?
– Jobbat nem tudok – magyarázta a férfi. – De akkor legalább áldja meg! Nem véletlenül jött ide magához. Érezte a szagát!

Az Atya megcsókolta a keresztet, majd a magasba emelte.
– Nem, fiam, ez nekem nem megy. Későre jár, vidd haza, aztán majd kitalálunk valamit. Az egész falu is gondolkozzon el rajta, lehet, hogy példás esettel állunk szemben! – intett körbe az Atya.
A tömeg lassacskán másodszorra is szertefoszlott a közepes termetű ló körül. A férfi megfogta a gyeplőt, az asszony tolta utánuk a két biciklit. Otthon bekötötték az istállóba.
Este némán vacsoráztak, nem volt semmi ötletük.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok, a ló nem szaladt el többet, és lassacskán feledésbe merült az egész. Ám az Atya ettől kezdve miséiben kerülte az állatos részeket és az állatokkal való hosszas példálózást.