Podmaniczky Szilárd: Hangok

Jóval elmúlt éjfél. A szaxofonos ilyenkor volt igazán elemében. A barátai sokszor kérdezték, mi történik vele éjfél után, mert mint akiben elemet cseréltek. Úgy játszott, akár egy angyal. Minden hangnak lelke volt. Érezte ezt ő is, a zene hangjain másik világba úszott át a szaxofon testén.
Aznap este négyig játszott, nem érezte magát fáradtnak. Mikor az utolsó vendég is távozott, bedobott még egy konyakot és leült a bárpulthoz.

– Mi van veled? – kérdezte a pultos, a poharakat törölgette.
– Semmi – válaszolt a férfi, és csak később folytatta. – Tudod, az az igazság, én sem értem, mi történik velem. Nincs senkim, nincs családom, csak játszom és játszom, mégis jól érzem magam.
– Istenadta tehetséged van. Ennyi az egész.
– Jó, értem, mindenki ezt mondja. Istenadta. De miért pont én? És másnak miért nem adott?
– Igyál még egyet, ne foglalkozz vele. Te mondtad, hogy jól érzed magad. És ez a lényeg. Másnak nincs tehetsége semmihez, és még csak jól se érzi magát. Azt se tudja, mit kezdjen magával. Te legalább tudod. Játszanod kell! Mit gondolsz, én tudom, mit keresek itt a pult mögött? Miért törölgetem a poharakat? Fogalmam sincs. Vagyis nagyon egyszerű. Pénzt keresek. Különben éhen döglenék.
– Ne beszélj így!
– Hidd el nekem, a világ nem jó. És boldog lehetsz, hogy te nem ebben a világban élsz, hanem a sajátodban.
A pultos letett még egy konyakot a pultra, aztán magának is töltött. Csilingeltek a poharak, átölelték egymást, aztán lehajtották.
– Jól van, megyek haza – mondta a szaxofonos, kilökte a lengőajtót, keze búcsúzóul a magasban maradt.

Otthon egyetlen lámpa sápadt fénye világított. Előbb ruhában dőlt el az ágyon, aztán fölkelt, levetkőzött, bebújt a takaró alá, és a hideg, nyirkos szobában azonnal elaludt.
Nyolckor a város zajára ébredt, autók tülköltek. Még két órát feküdt, de nem tudott újra elaludni. Minden reggel erre a zajra ébredt, úgy érezte, megőrül ezektől az összedobált hangoktól. De ha messzebb költözik a bártól, órákat tölthet utazással.
Fölkelt lemosakodott, benyomta a pirítóst, teavizet forralt. Az ablak elé állt, figyelte a rohanó autókat, aztán az ablak szigetelését kaparászta. Redőnyt kellene szerelni rá, de a tulajdonos úgy is azt mondja, nincs rá pénze.

Leült az ágyra, kinyitotta a tokot és elővette a szaxofont. A pultos jutott eszébe az istenadta tehetséggel. Hirtelen arra gondolt, ha az isten adja, akkor el is veheti. Szájához tartotta a hangszer sípját, de nem fújt bele. A teavíz sípolt.
Megkente a pirítóst vajjal, a teába mézet kanalazott. A szaxofont visszarakta a tokba és elindult a városba.
Nem messze a város központjától volt egy hatalmas park, tele gyerekkel.
A park széléről a tengert látni, ahogy kihúznak a teherhajók. Azon a padon, amin ülni szokott, most két öreg kucorgott, élvezték az utolsó őszi sugarakat. Ebéd után hazament, és egészen sokáig aludt. A bárba tízre ért be, a pultos koktélokat kevert.
– Képzeld – súgta oda az egyik koktél fölött –, nem tudom, mi történt, de nem tudom megszólaltatni a szaxofont.