Szeged - delmagyar.hu

– Megkérem az urakat, hogy hagyjanak egy kis helyet a pad végén, hátha ide szeretne ülni egy jelesebb állami cég vezetője, hogy elpanaszolja a bánatát – fordult barátaihoz Snájdig Pepi, amikor végre sikerült fészket raknia a Zsibbadt brigádvezetőt ideiglenes jelleggel elhagyó, s a borfesztiválon kulturáltan szórakozó baráti társaságnak a főtér platánjai alatt.

– Cégvezetők? Panaszkodás? És éppen ennél az asztalnál? – ámuldoztak a zsibilakók, de Belami agya idegen pályán is roppant fürgén forgott, és máris szolgált egy kis magyarázattal.

– Csak semmi pánik: Snájdig úr mindössze arra utalt, hogy az utóbbi napokban kicsit felforrósodott a levegő az állami finanszírozású vállalkozások élén, netán igazgató és felügyelő tanácsaiban üldögélő hölgyek és urak körül. Bajnai miniszterelnök úr ugyanis azzal az ötlettel állt elő: csökkentsék felére az állami tulajdonú társaságok igazgatósági és felügyelőbizottsági tagjainak tiszteletdíját, sőt mi több, a menedzservezetők fizetési plafonját 2 millió forintban határozzák meg, vagyis ennél többet ne kereshessenek.

– Szóval maga szerint ilyen plafont kell építeni, mert ennél is többet keresnek egy olyan országban az állami vállalatok vezetői, ahol az állam adóssága naponta milliárdokkal nő, az IMF, meg még ki tudja, mi mentett meg az államcsődtől, százezreket sújtanak a bérbefagyasztások, százezreket a munkanélküliség, százezreket az eladósodottság, százezrek meg éppen attól rettegnek, hogy munkájukat, lakásukat egyszerre veszíthetik el? – csapta a söröskorsó fenekét a faasztalhoz Ló Elek, és olyan hosszú káromkodást röptetett ki a száján, amivel masnit lehetne kötni egy közepes méretű magyar városra.

– Igen, még ennél is sokkal többet tesznek nem is kevesen a zsebbe – bólogatott Belami. Majd hozzátette: nem is ez a legnagyobb baj.

– Szóval nem? – emelte ütésre mérhetetlen nagy tenyerét Bika Jenő.

– Nem bizony. Sokkal inkább az, hogy a kifizetett pénz mögött – tisztelet a kivételnek – jószerével semmilyen mérhető eredmény nem mutatkozik. Veszteség annál inkább. Olyan veszteség, amit aztán a mi adónkból, meg hitelekből pótolnak. Vagyis felfoghatjuk úgy is az ügyet, hogy egy évi ötvenmilliót kereső topmenedzser fizetésének egy részét Smúz apu, meg Plüss Eta, meg Hergejj Bella fizetéséből vonják el – jutott mélységesen mély következtetésre Firnájsz Egon.

– És tudják, miért van ez így? – dobta át kérdését a borospoharak fölött Belami. – Megmondom én: ezekben a jó zsíros állásokban – és megint csak tisztelet a kivételnek – közel sem olyan szakemberek ülnek, akik ki is érdemelhetnék a nagy fizetést, netán képességeik alapján még lendíteni is tudnának az ország szekerén. Hanem olyan káderek, akik politikai érdemeik alapján, mintegy párthűségükért ülhetnek a direktori, meg különböző bizottsági székekbe, miközben a rájuk bízott vállalat dolgaihoz éppen annyit értenek, mint eszkimók a napolajgyártáshoz.

– Ugyan kérem, nem kell itten csodálkozni, hiszen évtizedek óta mindenki tudja ezt, aki ebben az országban él – vonta meg a vállát, mintegy a beletörődés jeleként, Link Egon.

– Ja, és akkor még nem is mondtam, hogy ezek a remekül fizetett direktor urak szakértőket alkalmaznak, természetesen szintén állami pénzből, hogy amikor beüt a csőd, természetesen nem államilag fizetett külső körülményekre hivatkozzanak – beszélt tovább Belami, s nem értette, miért nyelik olyan dühösen egyik pohár bort a másik után a kulturált szórakozásra szövetkezett zsibilakók.