Gyűjtse össze az érdekes cikekket a címek mellett lévő később elolvasom ikonokkal!

Szeged - delmagyar.hu

2014. 07. 30. szerda - Judit, Xénia

Még több

Itt vagyok: Nyitólap > Történetek > Darvasi László: A magyar tarhonya elkészítése

Darvasi László: A magyar tarhonya elkészítése

"A tarhonya főzése általában egyszerű, mint a szülés vagy a kivégzés. "

Darvasi László - 2009.07.04. 12:00
Megosztás: Facebook Twitter E-mail
Azt hittem, könnyű dolgom lesz. Azt hittem, hogy a társamnak, aki a pörköltet főzi, aki kint szorgoskodik a ház előtt, aki nyögdécselve kevergeti a marhalábszár pirosan bugyogó poklát, és közben nyeli a kondér alól gomolygó füst szürke fátylait, biztosan sokkal, de sokkal nehezebb.

Komolyabb feladat, irgalmatlan tétek!

A Balaton hatalmas grafitos lé volt, az ég is hatalmas grafitos lé volt, hol esett, hol jobban esett, és a többiek beküldtek tarhonyát főzni. Boldogan vállaltam a feladatot, a tarhonyáról mindenki tudja, olyan, mint Isten sírása. Ha sír az Isten, az mindig recseg, kopog. Lekopog, jégeső, porvihar, szörnyű tarhonyacsattogás! És ha leér a földre az Isten könnye, még ehetetlen, még kezdeni kell vele valamit. Na és Isten könnyeivel ki ne szeretne így-úgy foglalatoskodni?!

És a tarhonya megfőzésében nincsen semmi komplikáció! A tarhonya főzése általában egyszerű, mint a szülés vagy a kivégzés. Mindenki tudja a dolgát, a pap, az orvos, a hóhér, a magzat, az áldozat, a villamosszék, a szülőszék.

Jó kis társaság gyűlt össze a hétvégi házban, írók, művészek, esztéták, riporterek, csupa szeretetreméltó figura, évek óta összejárunk, ismerjük egymás szokásait, rigolyáit, nincsenek titkok, legfeljebb kakaóporos, lekváros pletykák.

Négy csomag tarhonyát bontottam meg, nem, bocsánat, ötöt, és szépen a forró olajba öntögettem őket. Nevettem. Hah, hah, és boldog is voltam!
Sok lesz, mondta a festő felesége, aki festő volt.

Szerintem kevés lesz, dörmögte a festő férje, aki szintén festő volt.
Kissé megrettentem, de nem törődtem velük.

Akkor lépett hozzám a kiváló esztéta, odébb hessentett egy félkék szivarfelhőt, és megjegyezte, tudom-e, hogy a tarhonyát jobbról balra kell kevergetni, még véletlenül sem balról jobbra. És máris visszatért a többiekhez. Kis nyomást éreztem a szívem tájékán, de hamar jobb lett, jobbról balra, vagy balról jobbra, hát nem mindegy?! Nevettem, vicc volt, biztosan vicc volt! Megcsinálom ezeknek a tarhonyát, huh, és ők falnak, mint a kismalacok!

A riporter veregette meg a vállam, figyelj, Ernő, ne pirítsd át túlságosan, nehezen fő meg. Éppen csak aranyszínű legyen, aztán ő is elment, a fantasztikus oknyomozó riporter.

Máris egy író vette ki a kanalat a kezemből, és lágyan kavargatta a már piruló tésztaszemeket.

Látod, Ernő, így kell csinálni! Finoman aláhúzol, és aztán ráborítasz. Laza csuklóval, ez a lényeg!

Visszaadta a kanalat, és ő is elsasszézott, a többiek egy másik íróról vitatkoztak. Mivel a másik író nem volt jelen, a társaság őszinte volt és igazságos. Egyre rosszabb lett az a szegény író, a tarhonya meg egyre aranylóbb, igazán olyan színű lett, mint amilyet én akartam, vénséges vén ukrán nénik szájában ilyen az aranyfog.

Ernő, Ernő, csak annyi vizet tegyél hozzá, amennyi éppen ellepi!, szólt rám egy riporter hölgy, aki kiváló irodalmi beszélgetéseket szokott volt készíteni.

Bólintottam, és sokkal több vizet öntöttem a lábasba.

Híres író barátom szólt rám, meg ne sózd, Ernő!

Egy drága költő oldalazott mellém, a vállán keresztül súgta, csak nyugodtan sózd, Ernő, sózd csak, a víz és a tarhonya úgyis elnyel minden ízt! És pici porcukrot is lehet, mint a legszebb siratóversekbe!

Tegyél hozzá egy leveskockát is!, bólintott a másik oldalról a házigazda, aki máskülönben eddig a pörköltet főzte kint, de a csodálatos lábfejével most betipegett a konyhába, hogy kifigyelje a készülő tarhonyát, hogy megnézze, és ellenőrizze, majd pedig két darab leveskockát nyomott a kezembe.

Aztán egy percig senki sem jött.

Kavargattam, méláztam, azon tűnődtem, hogy a Balaton gyönyörű, és hogy az ország, az én országom is gyönyörű! Á, nem igaz, hogy nincsen szabadság! Kezdj el tarhonyát főzni, Tyukodi pajtás, és máris megtudod, mi fán terem a vélemény- és szólásszabadság!

Ekkor lépett hozzám egy másik nagy író, a saját(!) fakanalával mert bele a tarhonyába, megkóstolta, úgy járatta a félkész, még kemény tésztacafatokat a szájában, ahogyan testes vörös borokat ízlelgetünk, végül csücsörített, nyelt, és rám nézett. Abban a pillantásban benne habzott az összes nemzeti szomorúság, Tiborc, Buga Jakab és Rajk László bánata, a menthetetlen országsors fölött érzett mélabú fájdalma.

Ne önts bele több vizet!, hallottam egy hangot, már nem is tudom, kiét. Talán a drága színikritikus lehetett. Vagy a színész kislány volt?! Vagy én magam?!

Vegyem le a lábosról a fedőt!
A tarhonyának jobb a szabad rotyogás!
Túl nagy a tűzhely lángja!
Úgy kavargassak, hogy a lábas fogójának rázásával táncoltassam a tarhonyát!
Nem, egyáltalán nem szabad sem rázni, sem kavargatni!

Tegyem vissza a fedőt. Ne tegyem vissza! Szép, tényleg szép dolog a demokrácia, gondoltam, de azért a főzés, a versírás és a szerelmeskedés mégiscsak az intimitás szelíd diktatúráját igényli és feltételezi, vagyis hogy mindenki menjen a jó… huh, huh, nyugalom!
Újra jött az író barátom, kóstolt, csücsörített, nyelt.

És csak nézett.

És nem mondta, hogy jó, nem jó, de én megéreztem a Don-kanyar hidegét, csámpás munkaszolgálatos lettem, lerombolt budapesti híd lettem.

Úristen, úristen!, mindjárt beleszólnak a gonosz gyerekek is! Lajos, a kertész! Vagy a szomszéd néni, aki gyönyörű tátikákat és nefelejcseket nevel!

Néztem a tarhonyát, majdnem kész volt, gyűlöltem.
Te dög tarhonya! Te aljas tarhonya!

És akkor kiabáltak, sürgetett a társaság, hogy vigyem, már biztosan kész, már csak rám várnak, a pörkölt is szervírozva, igyekezzek, igyekezzek! Kellett volna még öt perc.

Nincs készen, egyétek így, drága barátaim! Tessék, ti akartátok! Igen, a tarhonya rossz lett, nem főtt meg, de mindenki csak dicsérte, lapogatta a vállam, elismerően bólogatott.

Látod, Ernő, rám hallgattál. Megfogadtad a tanácsom! Ilyen tarhonyát még a félvak nagymamám se!

A pörköltről nem is beszéltek, pedig az aztán igazán finom volt. A tarhonyát dicsérték, holott az nem volt finom. Ám az az övék, az ő magyar tarhonyájuk volt!
Megosztás: Facebook Twitter E-mail

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!


Moderálásra küldöm 1. röntgen 2009.07.06. 19:51

A MI TARHONYÁNK. A bőgő állat egy célzás.



Töltés, kérem várjon!
ˆaz oldal tetejéreˆ

hirdetés

HIRDETÉS

Cikkajánló

bezár
asdasd
Kérem várjon, jelentkezését rögzítjük...