Ha efféle címmel kereskedünk a világháló beláthatatlan dzsungelében, számos festményt találunk, jobbnál jobbakat, híresebbnél híresebbeket, Veermer, most csak ezt a nevet említjük. Úgyhogy nem is a képzőművészetről lesz szó. Úgy tartják a virgácsos, mogyoróvesszős hímneveldékben, hogy minden férfinak van egy úgynevezett „olvasó nője", ami alatt azt kell érteni, hogy lehet neki, a férfinak ilyen angyala, felhője, virágja.
Nekünk is van ilyen olvasó nőnk, a reggeli kávé gőzén át is halljuk a szája mormogását. Finom fejezetek, vér, gyilkosság, megbocsátás, egy hajóskapitány térdel előtte. Ha felriadunk az éjszaka legsötétebb mélyén, halljuk a lapok pergését. Mintha a polcunk mellett állna, és úgy olvasna. Vár bennünket a konyhában vagy az utcasarkon, a parton, a sivatagban, mindenütt, a könyvet kiemelhetnénk az ujjai közül. A házunk mellett az olvasó nő általában ugyanazon a padon lehelteti magát a széllel, és ha más könyvet tart a kezében, mint amit tegnap vagy tegnapelőtt, a tekintete akkor is állandóságot sugall: komoly, elhivatott, kegyetlen, kiszolgáltatott.
Ez talán sok egyszerre, mégis e szavak jutottak az eszünkbe, ahogy ma éppen csak felé biccentettünk a mi olvasó nőnknek, tétova mosolyra húzódott a szája, nem is látott bennünket, mert talán a szemében, abban a furcsa, zöldfényű világban éppen egy mondat álma vált valóssággá, a hajóskapitány megtette az ígéretét, a tengert öli meg érte.
Az az érdekes, hogy mi az olvasó nőt mindig látjuk. Mindig! Eshet, fújhat, zuhoghat, okádhatják a szürke vizet a csatornák torkai, szél cibálhatja a templomtornyok kakasait, hó kavaroghat a gyerekhomlokok fölött, sziszeghet szél, zúzmara, ő csak olvas, olvas, olvas.
Mit olvas az olvasó nő?
Nem tudjuk.
Csak azt tudjuk, hogy olvas.
Nem kell, hogy szeressen, hogy ne szeressen, nem kell, hogy velünk éljen, és az sem kell, hogy tudjon rólunk. Csak az kell, hogy nekünk, és csak nekünk olvasson.
És olvasson, olvasson.
14°C
Hozzászólok! 
