A jó Lebstück Máriától Bányai Júliáig, vagy Schlachta Margittól számos hazafias hölgyet, nőt, asszonyt és gyermeklányt ismerünk, és persze jól ismerjük a hazafias tettek, megmozdulások, pillanatok különbnél különb formáit is. Ki kokárdát varr a nyúzott férfiarc helyére. Ki láztól didergő forradalmi harcost kötöz. Ki maga is forradalmi tiszt és harcos, mint Lebstück Mária vagy Bányai Júlia negyvennyolcban, ki meg mélyen konzervatív keresztény apáca létére zsidókat ment, mint a jó Schlachta Margit.
Ki pedig csak él, mint a szél, magyar szavakat használ, magyarul sír, magyarul szoptat, és semmi különös. Semmi különös, csak magyar, álmos, kócos, nem elég, túl sok.
E szempilla hőse is magyar nő volt, és akkor már két esztendeje élt a vidéki Angliában. Nyikorogtak a zsalugáterek. Jó volt neki ott. Nem, nem volt egészen jó. Sok lassú, vékony szálú eső, sok köd, minden sztereotípia ráköszönt az utcán. Nem, a helyiek sem fogadták be. Úgy értjük, van egy lélektani küszöb, melyen általlépve már azt érzi az ember, hogy befogadott. Bent van, beljebb, és nem azért csodálkoznak rajta, mert más, hanem mert valóban csodálkozásra méltó dolgokat mond, tesz, gondol.
Egy nap új élet költözött a szíve alá. Ő meg gondolkodott, járt-kelt az örökzöld angol fűben, a furcsa kék ég alatt, hol a felhők mindig gyorsabban vonultak, mint otthon. Majd felhívta egyik ismerősét, egy férfit. Elmondta neki, hogy terhes. És hogy boldog és fél. Fél és boldog, így egyszerre. Azt is elmondta, hogy hazaköltözik, itthon szül. Ugyan miért?! Angol lenne a kicsi, pontosabban brit, és egyéb járandóságok! Ő hallgatott egy kicsit, majd azt mondta. Nem akar angol szavakat hallani. Nem akar angol kórház pizsamát, lázmérőt, angol kórlapot. Nem akar angolul szülni.
Magyarul akarja sikítani, hogy fáj.
Mert biztosan fáj, sajnos.
De azért kibírható, ugye?
Magyarul jobban kibírható, ugye?