Miért is ne mondhatnánk, hogy a zöldség szebbé teszi a világot?! Legalábbis nekünk jóval szebbé, mint a gyémánt, a kitüntetés vagy a szerelmes fotósorozat. S hogy most, e lehűlő napokban lépünk a piac színpadára, a szépség annyi fajtáját, változatát és meglepő fordulatát láthatjuk, hogy szinte bálban érezzük magunkat. Például az újhagyma fehér agyvelőfeje, az újkrumplicskák rózsaszín babái, az újrépák, retkek mutogató ujjacskái, na és a retekbombácskák, a kedves, butácska karalábéfejek.
Jártuk a minap a piacot, és hirtelen kis remegés lett a szívünkben, hogy igen, igen, mindjárt beköszönt a lecsószezon, még egy-két hét, és egy gyűrt ezresből is megalkotható a nagycsaládi lecsó!
A szakácsok pedig férfiak, ritka kivétel minálunk Stahl Judit, de hogy miért van ez így, fogas kérdés, talán mert szakácsnak lenni is hatalmi helyzet, befolyás, hímsovén kompetencia. A szakács komoly úr. Vagy mert a férfiak jobban sütnének, főznének, jobban értenének őzgerinchez, sültekhez, lábszárcsonthoz, az arcot is betakaró óriási bécsihez?! Olyik igen, olyiknak meg a vajas kenyér kenegetésénél is megremeg a keze. Mindegy, igazságot nem tehetünk e nyilvánvalóan történelmi kérdésben, viszont az ezer szín, az ezer forma közt, a piac kavargó illatában sétálva az jutott eszünkbe, hogy a lecsót, igen, a lecsót biztosan a nők csinálják jobban. Ráadásul az igazán finom lecsóhoz talán már anyának is kell lenni, kis karikák a szem alatt, egyszer már megszentelt, megkínzott öl, olyan fáradtság. Milyen? Olyan anyafáradtság.
Úgyhogy ha mi csinálunk lecsót, és nem részletezzük, milyet, mert annyiféle-fajta van, mi magunk is anyának képzeljük magunkat. Van méhünk, emlékünk a szoptatásról, egyebek. Anyát játszunk a lecsónak a modern sparhelt előtt, de lám, még így is ritkán sikerül, akár csak megközelíteni is az övét, az igazi anyalecsót.