Átlagos nap volt, a nyár fehér hasú felhőket tologatott az égen, a nagycsarnok izzadt és fulladozott, a környék építés, fölújítás, renoválás címén szétverve. Átlagos nap volt, hőség, keringett a por, és a betonkalapácsok egymással vitatkoztak. Ebben a szörnyű forgatagban kezdtük figyelni őket, s talán először magunk sem értettük, miért. Mert valójában nem is őket figyeltük, a szoknyák sárga-piros lobbanásait, a blúzok könnyű kék esését, az érdesebb vagy fátyolosabb hangszínt, vagy a mozdulatot, ahogy rendre hátrébb lökdösik a mögöttük settenkedő halált.
Azt kezdtük nézni, hogy mit visznek. A tartozékot, a járulékot kezdtük figyelni, nem is tudtuk pontosan, mit, a zsákmányt, a szerzeményt, az ajándékot, a talált tárgyat, a kötelező feladatot. És lassan arra jöttünk rá, hogy egyikük sem jár, úgymond, üres kézzel. Miközben, nahát, nahát, a férfi igen, a bankfiúk, a sétafikálók, a hímnemű akárkik között oly természetesen sok volt az üres kezű kolléga.
Hanem ők, a nők mind vittek valamit. Szatyrok, retikülök, válltáskák és cekkerek keringtek velük az átlagos nyári poklocskában. Merthogy ilyesmi kíséret nélkül nekik nem megy?! De volt olyan is, aki virágföldet cipelt, egy zöld-fehér, tízliteres zsákot ölelt magához. Fürge kislány virágos mappákkal szaladt. Főzőüstöt vitt a néni, vagy kiskocsikban piros izzadságot csöpögtető húsokat, zöldségeket húzott a csarnokból. Némelyiküknél meg újság volt, szerződések, vaskos könyvek, mappák, életmappák, halálmappák, boldogságmappák. Lám csak, ott cipel egy férfit, ha nem tenné, a tag menten elsüllyedne, a betonba fúlna, porrá lenne. Gyerekkocsik, rollerek nyikorogtak velük.
És hiába meresztettük a szemünket, hiába vártuk, hogy majd jön egy, csak egyikük üres kézzel teher vagy cipelnivaló nélkül, mert az esti elfáradás kékülő fátylai között sem láttunk ilyesmit. Nem és nem! Ugyanis ez egy átlagos nap volt. Vagyis a világ összes nője, asszonya vitt valamit, vitt és vitt, cipekedett.
14°C
Hozzászólok! 
