A képlet nagyon egyszerű, tulajdonképpen arcpirítóan az, és az ember szomorú, esendő fia, jelesül én, szégyenkezve kezd el beszélni a dologról. Jóllehet én csak az országról beszélek, meg azokról, akik benne laknak. Tudom, nem sok ez. Kis köhögés, öh, öh, engedelmükkel. Mert nem szólnék most sem az égről, sem a vágóhídra vitt angyalok jajkiáltásairól, a szomjazó földről vagy a politikai penészfoltokról, melyek úgy jöttek elő a friss festés alól, mint a, mint a, bocsánat, a hasonlat nem napilapképes. (Előjöttek, itt vannak.)
Csak az országomról szólnék, meg azokról, akik benne laknak, lakoznak, pirítósoznak. Az országomban főként magyarok laknak, de természetesen nem csak ők, mert akadnak számosan olyanok is, akik tegnap érkeztek vízen, földön vagy levegőn, és holnap már mennek is, illetve olyanok is élnek e szent, vér és takony áztatta földön, akik régtől fogva költöztek dombjaink, lapályaink és kőrakásaink hűvösébe, de mégsem beszélik a nyelvünket, és másfajta istenekhez fohászkodnak, mint mi. Ez most mindegy is.
Ami nem mindegy, hogy az országom akar.
Akik benne laknak, és legyen egészen és komolyan mindegy, hogy magyarok vagy nem magyarok, szintén akarnak, mindenki, kicsi és nagy, magyar és nem magyar, öreg és fiatal, fekete és fehér akar valamit, s bár nem azt mondom, hogy e vízi forrásként bugyogó törekvések, vágyak és kívánságok között ne lenne jogos és magától értetődő megannyi, ám a lista oly hosszú, és oly gyorsan változó, hogy az ember beleszédül, ha olvasni, figyelni, silabizálni kezdi.
Jó, szemléltetem, hogy mire gondolok.
Most szinte már nyár van, sziszegve lobog az égi kékrezsó, fulladozik a földi zöld, pici gyémánt az izzadság a mellbimbó rózsaszíne fölött, és mintha menyasszony lenne, megszépült a piac is. Mindegy, sztornó. Lehetne tél, lehetne szívtépő vihar, pocsék jégkorszak, egy ideje, bármiféle időjárásban ez a szisztéma.
Elmondom, mi a nagy, a fantasztikus szisztéma.
Kilépek az otthonomból. Csak úgy. Kis dolog, reggeli séta, esti séta, kis halálséta, akármilyen séta. Éppen csak a verőfényes, havas vagy akármilyen utcára, mondom, kilépek, és máris a hőzöngő és izgatott vágyak és kívánságok, hogyan is mondjam csak, főző üstjében kavargok, akár egy darabka, szomorú, inas hús.
Nos, ilyeneket hallok, látok, tapasztalok, és akkor sorolom is.
Vegyem meg ezt, azt, amazt.
Adjak, adjam oda. Hallgassam meg. Üljek le oda, ide. Bízzam benne. Szavazzak rá. Higgyek neki. Menjek vele. Menjek ellene. Tüntessek. Segítsek neki. Hadd segítsen nekem. Egyem meg. Olvassam el. Foglaljam imába. Dögöljek meg. Temessem el. Fizessem ki. Adjak kölcsön, vegyek kölcsön. Vágjam ki. Ültessem el. Vegyem észre. Ne vegyem észre. Szeressem. Ne szeressem.
Nem sorolom tovább, de talán már nyilvánvaló, hogy ha egy alig kunkorodó, kicsiny utcahosszban ennyi felszólítás harap az ember szomorú, esendő fiának szívébe, hát az bizony sehogyan sem képes megfelelni a kívánalmak parádéjának.
Mert ugyan még kivágnám, de akkor hogyan ne vegyem észre?! Szeretni tudom úgy, éppenséggel, hogy nem szeretem, de közben megdögleni már nem megy?! Ha nem hiszek neki, miért üljek mellé?! Satöbbi, satöbbi.
Mármost nem kellene ennyi vágy, ennyi akarat? Lehet, hogy nem kellene. Lehet, hogy így van rendjén. Én csak azt mondom, hogy azok, akik az országomban laknak, magyarok és nem magyarok, valahogyan, és én nem is tudom, miért van így, de sajnos így van, nem maguktól, hanem mindig a másiktól akarják azt az átkozott valamit. Hogy mindig a másiktól kezdik akarni azt, amit először maguktól kellene követelni.
Kilépek hát a hőgutás, megfagyott, ilyen-olyan utcára, és tétován botladozva keresek, akarok egy drága embert, aki először nem engem akar.
14°C
Hozzászólok! 
