Régen akartunk már szólni róluk. Általános fogalommal illetve ők a szülők. A szomorúak, a becsapottak, az elhagyottak, a szülők, akiknek a szemefénye, visító hangú kislánya, szőrős gorillafia külföldre ment tanulni, dolgozni, vagy csak kalandvágyó viszketés miatt. E nem azonos mértékű aggodalomban élő, korosabb embereket mindig látjuk légikikötők fényes termináljaiban, ott állnak az izlandi, ulánbátori járatra várakozva, s gyakran arról beszélnek, ugyan leesett útközben a gép, de aztán fel tudott szállni, igaz, már csak egy szárnnyal, kicsit billegve és füstölve közeledik.
Ezek az emberek, leginkább nagymamák, minden dicséretet megérdemelnek. Unokáikat évente kétszer látják, amikor repülőjegyet kapnak. Mindig vasárnap tizenegykor hívja őket a fiuk, a lányuk, a vonal visszhangzik, sistereg. Ha kiutaznak idegenbe, nem értik a vejüket, a menyüket, nem értik, mit karattyol a másik nagyszülő, idegenként téblábolnak a gyerekük országában, naphosszat tolják a nyüszítő babakocsit, és csak mosolyogva bólogatnak, ha dühösen ordít velük a szupermarket pénztárosa. Egész nap tesznek-vesznek a lakásban, mosogatnak, port törölnek, kétszer is kivasalnak, és valamit mindig elrontanak a házban.
Sokat figyeltük e szomorú szülőket mindenféle repülőterek várótermeiben, és végül arra jutottunk, a nációknak vannak jellegzetességeik. A magyarok sokáig ölelik az érkező fiút, lányt, s az örömük is mintha azt mondaná, itt vagy, de hamarosan el fogsz menni. Az oroszok arisztokratikusak, kicsit feszültek, és a szabadban ölelkeznek inkább. Az olaszok hangosak, a kínaiak hangosabbak, a német szülők udvariasak, ragyog a cipőjük, és a kezükben slusszkulcs fénylik.
New Yorkban láttuk ezt a jelenetet. Felfigyeltünk a szép, negyvenes, jól öltözött anyára, szorongott várakozás közben. Félt! Hisz ez annyira nem jellemző a pozitív amerikaiakra! Aztán megláttuk az érkező bakfist, és megértettünk mindent, metálos, sátánista kislány gyászfeketében, fekete rúzs és fekete körmök, neki már a Cure is csak mézes giccs lehet. Ám az osztálykirándulásról érkező lány zokogva ölelte az anyját, gyerek lett, eltűnt a sötét szerepe, csak sírt, szipogott az anyja nyakán, akinek végre oldódott a félelme, megnyugodott, majd kissé eltolta magától a lányát, és megszabadulva a félelemtől, hogy bármi baj történt vele, hogy megerőszakolták, hogy túllőtte magát, hogy megütötte az intézkedő rendőrt, boldogan kérdezte tőle: Kate, Kate, csak nem megint elköltötted az összes pénzt a bankkártyádról?!
-12°C
Hozzászólok! 
