Délmagyar logó

2017. 02. 19. vasárnap - Zsuzsanna -1°C | 7°C Még több cikk.

Szabadkai színház: minden előadásnak tétje van!

Szabadka - A határon túli magyar kultúrát nem könnyű életben tartani. Rengeteg munkát, hitet és még több munkát kell befektetni a magyar nyelv, irodalom és színház ügyébe. Hogy ez nem puszta szólam, és a munka, a kitartás megtérülhet, bebizonyította a szabadkai színészvilág.

Miközben a a határokon kívülre került magyar közösségek szinte csak sorvadásról és a kultúra, az anyanyelv romlásáról tudnak beszámolni, Észak-Bácska legnagyobb magyar városának, Szabadkának már két magyar társulata is van.

Szabadkán már a 19. században játszottak magyar nyelvű darabokat, és néhány rövid háborús időszakot kivéve mindig dolgozott magyar nyelvű társulat a városban. A színház és a szabadkai színházi világ nagy kedvelői között tartották számon Kosztolányi Dezsőt és Csáth Gézát is, hogy csak a két legismertebb szabadkai születésű magyar írót említsük, és kevesen tudják, de Blaha Lujza is Szabadkán játszott nagyszerű karrierje elején.

A "magyar megszállás" alatt nem volt magyar nyelvű színjátszás, majd a háború után, 1945-ben horvát és magyar társulat kezdte meg a munkát. Ezt többé-kevésbé békés évtizedek követték végül az aranykor után, a 80-as évek végén bajba került a magyar nyelvű színjátszás. 1985-ben "fentről" kapott igazgatót az intézmény. A Belgrádból politikai alapon kinevezett vezető: Ljubisa Risztics munkássága alatt tönkrement mind a szellemi, mind az anyagi jellegű érték, amit a színházban az elmúlt évtizedekben felhalmoztak. Ljubisa Risztics összevonta a magyar és a szerbhorvát társulatot, teljesen új alapokra akarta helyezni a munkát.

"1985-ben bekövetkezett Ljubisa Risztics. Egy vödör ürülékkel állított be a színházba" - írja Tájkép csata után című cikkében az új igazgató érkezéséről Barácius Zoltán vajdasági magyar színész, rendező és újságíró.

Nem vagyunk kisebbségi színház!

A Szabadkán csak "Risztics-érának" nevezett korszak végén, 1994-ben, a háborúval, válsággal, tomboló nacionalizmussal és az általános szegénységgel leginkább terhelt időszakban új színház született: a Kosztolányi Dezső Színház. Eredileg a riszticsi intézkedések ellensúlyozására alakult az új társulat. Sokáig bérelt termekben játszottak, bizonytalan háttérrel, de mára saját épületük, saját színpadjuk van. A szükség egy új, ambíciókkal teli magyar színházat teremtett. Időközben a "nagyszínházban" is rendeződtek a dolgok, visszatért a régi kerékvágásba az élet, a rossz emlékű igazgató távozott, de a fiatal színház nem szűnt meg, sőt a hagyományos kőszínházi szemlélettől eltérő előadásaival egyre nagyobb teret követel magának.

Csendes délelőtt a Kosztolányi Dezső Színház pénztárában
Fotó: Schmidt Andrea

A Kosztolányi társulata tizenkét-tizenhárom előadást állít színpadra hazai pályán, azaz saját házukban. Havonta 2-3 társulatot látnak vendégül, és ugyanennyiszer vendégeskednek más városokban. A szegedi Thealter Fesztiválnak is állandó fellépői a szabadkaiak. A Kosztolányi csapatának újszerű gondolkodásmódja nem csak a programfüzetükben látszik meg, nemcsak a színpadra vitt művek vagy az előadásmód modern, hanem a nézőkkel létesített kapcsolat is. A Kosztolányi előadásait két nyelven élvezhetik az emberek. Ha felveszik a fülhallgatót, szerbül hallják a színpadon zajló párbeszédeket.




- Van szimultán fordításunk, ami annyira alternatív dolognak nem nevezhető ugyan, de egyfajta gesztus ebben a multikulturális közegben - mondja Urbán András, zentai születésű rendező, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, akivel Szabadkán találkoztunk. Ha a szerb anyanyelvű embert érdekli a mi előadásunk, akkor, ha nem is beszél magyarul, érthető lesz számára a darab. Persze nem özönlenek a szerb nézők a magyar előadásokra, de vannak, akik betérnek egyszer-egyszer sőt olyanok is, akik visszajárnak hozzánk. Mi nem kisebbségi színházként törtünk be a szerb színházi életbe, hanem színházként. Ez nagyon fontos. Az pedig, hogy ez egy kisebbségi színház, egy másik tulajdonsága az intézménynek, hogy azt ne mondjam: másodlagos. Nincs rajtunk semmiféle nyomás, nem kínoz minket a küldetéstudat - teszi hozzá Urbán András, és erre ki is húzza magát egy kicsit.

Urbán András: Mi nem kisebbségi színházként törtünk be a szerb színházi életbe.
Fotó: Schmidt Andrea

Hogy otthon érezzék magukat a Vajdaságban...

A nagy múltú Szabadkai Színház már újra különálló magyar és szerb társulattal üzemel. Igaz, a balesetveszélyes és lebontásra, felújításra ítélt régi épületet el kellett hagyniuk, így most egy mozitermen osztozik a két színésztársulat. A díszleteket többek között az előtérben tárolják. Itt találkoztunk Mezei Zoltánnal, aki magyarországi karrierjét félbehagyva érkezett haza a Vajdaságba, és hamarosan a Szabadkai Színház magyar társulatának vezetője lett.

- Ahol csak egy szabad zug van a házban, abban biztos valamilyen díszletet találsz - mondja nevetve. - Szűkösen vagyunk itt. Sem a szerb, sem a magyar társulatnak nem jó ez így. Kevés a hely, nem tudunk úgy dolgozni, ahogy szeretnénk. Osztozunk a színpadon is. Az új épületben külön színpadot kapunk, az más lesz, de most itt is jó. Hozzá vagyunk szokva, hogy minden zavaró körülmény ellenére is tudjunk játszani - teszi hozzá mosolyogva Mezei Zoltán, miközben elindulunk megnézni a színpadot. A függöny mögött körben egyszerű ácsolt dobogó. Több szintes, azon ülnek a nézők, köztük helyszíneket rendeztek be. - Szinte karnyújtásnyira vagyunk a nézőktől a Gézagyerek című darabban. A színészek a nézőtéren is játszanak, illetve a nézőteret vittük fel a színpadra - magyarázza a szokatlan elrendezést Mezei Zoltán. Megtehetik. A magyar társulat előadásaira általában úgy 150-en kíváncsiak, a nézők beférnek szinte bárhová.



- Itthon minden egyes előadásnak tétje van. Nem olyan, mint Magyarországon - válaszolja az igazgató, mikor arról faggatom, más-e a Vajdaságban "színházat csinálni", mint az anyaországban. Egészen más Magyarországon - és nem akarok megbántani senkit - a 25-et, a 30-at, a 45-et eljátszani. Ott ki van találva, működik, el van adva, bérletezve. Menjünk, nyomjuk le, mondják sokszor a színészek. Itt nincsenek jó körülmények, nem vagyunk körülbástyázva mindenféle jóval, itt nincs sztárkultusz.... meg kell küzdeni minden egyes nézőért. A 20 emberért, az 50 emberért, a 100 emberért.

Mezei Zoltán: Itthon minden egyes előadásnak tétje van.
Fotó: Schmidt Andrea

Sokszor arra kényszerülünk, hogy tudjunk színházat csinálni két székkel és egy asztallal, tudjunk színházat csinálni szerelemből, mert más nem marad. Ettől kicsit feszesebb az egész. Azt érzi az ember, hogy ha ő nincs, ezt más nem fogja csinálni, és az lehet, hogy hiányozni fog - sorolja Mezei Zoltán miért is érdemes ezt a munkát végezni, miközben már azon sétálóutcán járunk, amelyen egykor talán Csáth Géza járt haza.

- Nagyon fontos, hogy ne csak Szabadkán játsszunk! Vidékre járunk. Olyan helyekre, ahol sosem volt színház. Sokszor nem is színpadon, hanem művelődési házakban lépünk fel. Nagyon fontos, hogy az emberek halljanak magyar szót, hogy otthon érezzék magukat a Vajdaságban. Sokan úgy gondolják, hogy egyszerűbb asszimilálódni, a gyereküket szerb osztályokba íratják, hogy könnyebben boldoguljanak később. Ez borzasztó. Ezt a folyamatot, ha megállítani nem is, de lassítani tudjuk - foglalja össze a talán a saját, talán az egész színház ars poeticáját Mezei Zoltán.

Olvasóink írták

  • 1. antracit 2009. február 19. 15:57
    „Nagyon igényes és jó cikk.Tetszik.”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Polgármestert választott Kolozsvár - Sorin Apostu nyert

Kolozsvár - A kormánykoalíciós Demokrata-Liberális Párt (PDL) jelöltje nyerte meg a vasárnapi… Tovább olvasom