Egy nap – egy szem az aranyláncból

Liebmann Béla (1899–1996) német kultúrájú zsidó családban született Temesváron. A családban becsülete volt a polgári igyekezetnek, édesanyja azt az álmot dédelgette, hogy egykor majd mindhárom fia híres lesz, akár anyai nagybátyjuk, akiről a családi emlékezet úgy tartotta, hogy ő az autóindex feltalálója. Jómódú életük egyszerre megváltozott, amikor édesapja tőzsdei spekuláció miatt tönkrement. A hirtelen elszegényedett család 1912-ben mindhárom fiát kivette a gimnáziumból. Bélából a harmadik gimnáziumi év közben inas lett egy temesvári optikai és orvosi műszerboltban, édesanyja mégis biztosra vette, hogy ha ügyvéd nem lesz is, egyszer majd kiemelkedik. 

A kis Liebmann 

Egyelőre azonban Liebmann Béla 15 éves volt, és kitört az első világháború. A család férfi tagjait sorra elvitték. Legidősebb bátyja Verdunnél megsebesült, fiatalabb bátyja és 49 éves édesapja 1916-ban Galíciába került. Az idős Liebmann Béla mesélte 1989-ben Polner Zoltán újságírónak, hogy a háború kitörését a család döbbenten fogadta, de abban egyetértettek, hogy a 15 éves gyerekre „nem lesz ott szükség”. Mire 18 éves lett, még mindig háborúztak, őt is behívták. „Amikor bevagoníroztak, anyám ott siránkozott a pályaudvaron. Még most is emlékszem, amikor odaszólt az őrmesternek: Vigyázzon a fiamra, most utazik először!” Műszaki tüzérnek tanították ki, így küldték az olasz frontra, rögtön lövészárokba. Német nyelvtudása miatt innen egy híradós hadnagy mellé került, és közelről látta, ahogy a harmadik piavei csatában százezer katona odaveszett. Az átkelésnél híradósként megmentett egy 200 fős német egységet, ami után négy harctéri érme mellé megkapta a német vaskeresztet. 

Neki magának is szerencséje volt a hadnaggyal a zavaros visszavonulásnál: „A Tagliamento hídján már le volt törve kétoldalt a hídkarfa, a híd tele menekülőkkel és lovakkal, birkákkal. Aki beleesett, annak vége volt. Ott álltunk a hídfőn. A hadnagy úr mondta, hogy ő átmegy, fogjam meg hátul a derékszíját. Elindultunk. Aki mellém jött, azt jobbra-balra lökte, bika erős ember volt, és így átvitt a hídon” – nyilatkozta 1986-ban Kincses Károlynak. Amikor a határon elérték az osztrák vonatot, arra közkatona már nem fért volna fel. A hadnagy beszólt egy fülkeablakon: nagyon fontos embert adok itt föl maguknak. Helyezzék el akárhogyan, kicsi az egész ember. Fölemelte a kis termetű Liebmannt, beadta az ablakon. Bentről érte nyúltak, és föltették a csomagtartóba. Így érkezett haza első utazásáról. 

Szótlan séta 

Temesvárról a román katonai behívó elől 1919-ben Budapestre ment. Egy Múzeum körúti optikusnál kezdett dolgozni; szemben volt a Múzeum kávéház, az újságírók törzshelye, itt találkozott a húszéves Vér György újságíróval, akinek épp nem volt fotósa. Ekkor kóstolt bele a fotóriporteri munkába. Bátyja, Liebmann Rezső, a szegedi Szikra gyufagyár főkönyvelője hívta Szegedre, de 1922-es első útján még álmosnak találta a várost. Amikor azonban 1923-ban Vér Györgyöt a Délmagyarország Rt. szerződtette, Liebmann vele jött. A Széchenyi téri Sandberg optikai cégnél helyezkedett el, amely 1925–26-ban makói üzlete megnyitását is rábízta. 

Liebmann Béla 1927-ben Rezső bátyja kölcsönéből saját üzletet nyitott Szegeden, a Kelemen utca 12. alatt, a jelenlegi Virág cukrászda egyik portáljában. Optikusi tudása kitűnő volt, és felfedezte, hogy a fotózási cikkekben jó üzlet van. Azonnali fotókidolgozást vállalt, felvásárolta és értékesítette a használt fényképezőgépeket; alapos volt, jól bánt a pénzzel, rövidesen jómódú lett. Bár sokáig megrögzött agglegénynek vallotta magát, 1931-ben az egyik szegedi úszóházon találkozott a Brassóból ide látogató csodaszép Hortobágyi Szerénával, az ő Szenkájával, és beleszeretett. Még egy évig kellett udvarolnia, hogy a felesége legyen, aztán boldogan éltek; 1934-ben megszületett Flóra lányuk. 

Eközben Liebmann Béla folytatta két szenvedélyét: a sakkot és a fotózást. Tagja volt a Szegedi Sakk Körnek, lelkesen és sokat játszott. Résztvevője volt 1928-ban annak a híres szegedi szimultánnak, amelyet Capablanca kubai világbajnok 36 Szeged környéki játékossal a Tisza Szállóban játszott. (Capablancával mindössze három játékosnak sikerült döntetlent elérnie, a két Soóky testvérnek, valamint Puskás Jenő jobboldali újságírónak. Utóbbit a Délmagyarország meg sem nevezte 1928. október 4-i beszámolójában, annyira rossz viszonya volt lapjával, a Szegedi Új Nemzedékkel.) 

A Délmagyarország szerkesztőségébe Vér György révén az 1920-as évektől bejáratos volt. Erről az időszakról mesélte el Papp Zoltán újságírónak Tisza-parti sétáját Juhász Gyulával. A költőt rendszerint Magyar László kísérte el a szerkesztőségből, de ezúttal Magyar nem ért rá, maga helyett elvitte Liebmann Bélát. Hősünk magára maradt a hallgatag költővel. „Vállra vetett bő köpenyben, félcilinderben volt, úgy lépegetett mellettem. Szótlanul persze. Elgondolkodva figyelte a lassan hömpölygő Tiszát. Én meg közben azon töprengtem, biztos a terhére vagyok. Dehogyis mertem megszólalni. Igyekeztem magam mentől kisebbre összehúzni, mintha ott sem lennék, nehogy megzavarjam töprengésében.” Már visszafordultak, amikor a fotós elnézést kért a zavarásért és magára akarta hagyni a költőt. Juhász Gyula azonban intett, hogy ne menjen: nem szeretett egyedül maradni. 

A legszegényebb kisfiú 

Az 1930-as években kezdődött Liebmann Béla első nagy fotóriporteri korszaka. Fővárosi lapok, a Tolnai Világlapja, a Színházi Élet, az Új Idők közölték képeit, fotózott konflishajtó nőt és színházi primadonnát, bejáratos volt Szent-Györgyi Alberthez, fényképezte a szabadtéri játékokat, megbízásokat kapott Pálfy József polgármestertől. Fotói ma már legendásak; közülük a Móra Ferenc Múzeum 8000 darab, 1923 és 1973 között készült felvételt őriz. Sólyom Péter, a múzeum helytörténeti gyűjteményének munkatársa, aki elvégezte a fotók digitalizálását, különleges képeket is talált azonosítás közben. Liebmann Béla lefotózta például azt az 1936-os Dóm téri János vitéz-előadást, amelyen az ülőhelyek egy részét kétszer adták el. A nézők között jókora zűrzavar támadt, végül a tűzoltók köteleket kifeszítve próbálták távol tartani a közönséget. 

A fotóriporter életművében számon tartanak egy Bartók Béláról készült fotót is, ez azonban Apró Ferenc helytörténész-író szerint nem az ő munkája, hanem a stockholmi hangszermúzeumban készült. Liebmann sokat emlegetett első fotójának, a Temesvár fölött 1919-ben lekapott Zeppelinnek pedig nem sikerült nyomára bukkanni. Sólyom Péter szerint az idős fotóriporter valószínűleg rosszul emlékezett, hiszen 1917-ben a németek már kivonták a Zeppelineket a háborúból, az egyetlen Temesvár környéki Zeppelin-baleset pedig 1916 szeptemberében történt. A Liebmann Béla által több interjúban mesélt történet azonban így is beillik fotóriporteri ars poeticának: az utolsó filmkockát fotózta el a város fölött lebegő Zeppelinre, amely egy percre rá kigyulladt és lezuhant; attól fogva egész életében az utolsó filmkockára való képet kereste. 

Liebmann Béla kedves történetei szóltak az 1935-ös szabadtérire érkező olasz zeneszerző, Pietro Mascagniról. A mestert nagy felhajtás övezte, ezért az egyik színházi próba után elege lett, és Liebmann Bélát kérte meg, találjon egy helyet, ahol nyugodtan söröz­het. A zeneszerző a Hágiban aztán elmesélte neki, milyen nehéz ifjúsága volt. Másnap a Tisza-parton fotó készült Mascagniról és kíséretéről. Csak Liebmann Béla mondhatta el 40 évvel később, kicsoda is az az ismeretlen kisfiú a képen: „A közelünkben a homokozóban gyerekek játszottak. Mascagni odalépett hozzájuk, kiválasztotta közülük a legszegényebb, a legszurtosabb kisgyereket, kézen fogta, és odaállította közéjük. (…) legyen ott a fényképen, azon a helyen, ahol annyi, de annyi gazdag előkelőség szeretne állni, amikor rájuk irányul a fényképezőgép lencséje” – mesélte Papp Zoltánnak. 

Sokkal nehezebb volt Csortos Gyulát fotóznia 1934-ben, ő ugyanis naplopóknak tartotta a fotósokat. Liebmann Béla viszont úgy volt vele, ebben a szakmában az érzékenyek nem mennek sokra. Jó képet vágott Csortoshoz, és mégis lefotózta. Meglepetésére a színész jóknak találta képeit és meghívta őt ebédre, ami nagy szó volt. „Én cirka tíz percig ettem. Ő körülbelül másfél óráig.” Mindenesetre az óvatosság jegyében ki-ki alapon ebédeltek, Csortos csak a végén jelezte, hogy ő fizet. 

Kifogyhatatlanok a történetei. Kis ember volt, szeretett mesélni, és történeteiben szerette a főszerepet játszani. Talán ezért érzi magát a történet közepén a fotóit néző közönség is. Máskülönben szakasztott olyan volt, mint egy polgár békeidőben. Abban a hitben dolgozott saját boldogulásán, hogy az a társadalomnak is jó lesz. Nem kötötték obskúrus identitási elméletek, a munkájával pénzt akart keresni, és a pénzen értelmesen akart élni. 

Elvadult emberek 

Molnár Judit történész, a szegedi vészkorszak kutatója gyermekkorától egy házban lakott Liebmann Bélával; az idős fotográfus úgy mesélte neki, hogy magánéletén 1939-ig nem érezte az antiszemitizmus hatását. A család mégis rossz­­ra számított, Liebmann Béla 1939–40 környékén intézni kezdte a vízumot Amerikába. Végül azért nem utaztak el, mert Szenka félt, hogy a „hajókat elsüllyesztik Hitlerék”. Az utat kockázatosabbnak tartották, mint békés életük helyszínén maradni. 

Öröm nézni Liebmann szemüvegen! – szólt a Liebmann-bolt bizakodó reklámja 1938 nyarán a Délmagyarországban; de tévedett. Egy évvel később, 1940. május 20. és december 5. között Liebmann Bélát Rezső bátyjával és Vér Györggyel együtt Kiszomborra, majd Abonyba vitték munkaszolgálatra. Ide is jóhiszeműen, fényképezőgéppel ment. Szinte nyaralás volt, mondta utólag, „akkor még nem voltak elvadulva az emberek”. Alig tértek haza, 1941-ben a zsidótörvények ellenére őt behívták katonának. Vér Györgyöt doni munkaszolgálatra hurcolták, ahol 1943-ban tífuszban meghalt. Liebmann Béla úgy hitte, kitüntetéseinek köszönhette, hogy ő maga nem került a Donhoz. A Délvidéken veszélyes motoros futárszolgálatot teljesített, és itt is vitézségi érmet kapott. Már úgy látszott, ennél többet nem követelhet tőle a háború, amikor 1944 tavaszán a németek bevonultak Szegedre. Liebmann Kelemen utcai üzlete ajtajából fotózta a masírozó német katonákat. A megszállás első heteiben, az áprilisi razziák időszakában náluk is házkutatást tartott a Gestapo. Bohó Róbert: Vaskereszt, vagy amit akartok című portréfilmjében, 1982-ben úgy emlékezett, Szenka ijedtében elájult; az mentette meg őket, hogy az egyik katona felfigyelt a német vaskeresztre. 1944 májusában Liebmann Bélát ismét munkaszolgálatra internálták, abban a hitben ment el, hogy a németek megjegyezték a vaskeresztet, Szenkát és Flórát nem fenyegeti közvetlen veszély. 

Júniusban több ezer sorstársukkal együtt őket is a gettóba zárták. Szenka és Flóra nem az Auschwitzba tartó vonatra került, hanem 15 ezer szegedi zsidóval együtt Strasshofba, a Bécs környéki „rabszolgatáborba”, munkákra vitték őket. A téma kutatója, Molnár Judit szerint ennek az volt az oka, hogy a magyar cionisták az emberéletekért pénzt kínáltak Adolf Eichmannak; a sokgyermekes családok, a munkaszolgálatosok családtagjai és a hitközség vezetői így kerülhették el a haláltábort. Szenkáékat Weissenbach alsó-ausztriai faluba vitték. 
Szeretteink máglyája 

Liebmann Béla 1945. január 6-án ért vissza Szegedre, miután a nyergesújfalui munkaszázadból megszökött. Apró Ferencnek úgy mesélte, német tolmácsként dolgoztatták, ezért könnyebben mozgott a táborban. Amikor már az orosz ágyúszót hallották, egy délelőtt néhányan bevették magukat az erdőbe. Liebmann a Délmagyarország 1991. július 13-i számában Chikán Ágnesnek úgy emlékezett, az első szovjet, akivel találkozott, egy nő volt; „Úgy itta kulacsából a vodkát, mintha víz lett volna. Én majd megfulladtam tőle, szegény nőnek ápolgatnia kellett, mielőtt útnak eresztett.” Apró Ferenc beszélt Liebmann Béla szökevény útitársával, Rubinfalvy Mihály lakatosmesterrel is, a későbbi a szegedi kulcskirállyal, aki újabb történetet adott a hazatérés sztorijához: az úton sok halott feküdt temetetlenül, s nekik sem volt idejük temetni. Az egyik halott mellett száz gombolyag cérnát találtak, nem tudták, mire lesz jó, magukkal vitték. Dunaföldvárnál a híd nem állt, a révész csak fizetségért szállított, ők pedig csak cérnát tudtak adni. A révész felesége éppen varrónő volt. Így jutottak át a Dunán. 

A német megszállás alatt üzletét kirabolták és odaveszett bankszéfben tartott vagyona is. Apró Ferenc szerint a német csapatok első egységeiben az elfoglalt városokba művészettörténészek és ékszerszakértők érkeztek; első útjuk Szegeden is a bankokba vezetett, ahol kinyittatták a széfeket. A hazatérő Liebmann Béla annyira nincstelen lett, hogy Molnár Judit szerint 1945 májusában a hitközségtől kérvényezett ruhát és ágyneműt, később pedig bútort. Apró Ferenc viszont azt a történetet hallotta Liebmann Bélától, hogy indulása előtt családi aranyat rejtett el lakásában egy tégla mögött a falban. Hazatérve első dolga volt vésőt és kalapácsot szerezni. Ez a vagyonka segítette üzlete újranyitását. 

Szenka és Flóra eközben a weissenbachi táborban várták a szabadulást. Liebmann Béla hazatérve úgy tudhatta, hogy családtagjai élnek. 1945. április 12-én azonban tragikus fordulat történt. Frojimovics Kinga és Molnár Judit 2021-ben kiadott, Szeged–Strasshof–Szeged című könyve foglalkozik az ausztriai munkatáborok foglyainak sorsával. 1945 tavaszán a strasshofi deportáltakat elkezdték összegyűjteni „munkahelyeikről” és táborokba szállították őket. Liebmann Szeréna és Flóra 40 emberből álló csoportját azonban a kiküldött SS-különítmény félúton felhajtotta a sulzbachi gránitbánya peremére. A könyv idézi a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság bécsi jelentését: „Rövid tartózkodás után a fal szélére felsorakoztatták őket, arccal a szakadék felé nézve, és katonai fegyvereikkel hátulról fejbe lőtték őket. A szerencsétlenek közül kettő a lövés után még elfutott, de 30 lépésre a helytől mégis elbuktak, és ott lőtték le őket. Az agyonlőttek tetemei lezuhantak a sziklafalról a mélységbe, ahol azután (a helyszínen kivágott) fenyőtörzsekből máglyát raktak föléjük és elégették őket, ill. holmijaikat. 3-4 héttel később, már a felszabadulás után, Weissenbach falu lakosai úgy-ahogy betemették a hullacsoportot kődarabokkal és földdel”. 

A Délmagyarországban 1947. november 29-én megjelent hír név szerint is említi Liebmann Szerénát és Flórát az áldozatok között. „Amikor megtudtam, először éreztem úgy, feladom. Öngyilkos akartam lenni” – emlékezett Liebmann Béla a Délmagyarországban 1991-ben. Zsidó vallásos hite és a munka mentette meg. A háború után 4 évvel feleségének címzett levelet kapott egy német katonától, aki azt kérte, Szenka igazolja magatartását. A levélben egy fotó is volt. Erről Liebmann Béla így beszélt utolsó interjújában Hollósi Zsoltnak a Délmagyarország 1997. január 3-i számában: „Döbbenten néztem a képet. Az én bájos, törékeny feleségem egy hatalmas kalapácsot fogott a kezében és barakkot épített.” 

A fotós nem tapsol 

„Arany van, Liebmann úr?” - kérdezte a Hági pincére 1945 ínséges időszakában minden délben Liebmann Bélától. Egy szem az elrejtett aranyláncból: egy napi ebéd volt. Papp Zoltán újságírónak mesélte, hogy a városházán állt sorba segélyért, amikor találkozott Dénes Leóval, Szeged későbbi polgármesterével, akit az 1920-as évek szegedi szocdem mozgalmából ismert. Dénes révén a szovjet katonai parancsnok őt bízta meg a szegedi protokollesemények fotózásával. Ruhája sem volt, katonaruhát kapott, egy ideig a parancsnokságon kellett laknia; itt volt berendezve laboratóriuma is. A munkába temetkező Liebmann Bélának köszönhető a háború utáni Szeged képi dokumentálása. Politikai eseményeket kellett fotóznia, Rákosi, Rajk, Révai gyűléseit, a szovjetek átvonulását, a híd avatását, a zsinagógában felhalmozott bútorokat, az 1945 utáni május elsejéket. Nem politizált, de ahogy az előző hatalmat, ezt is elfogadta. Ő lett az egyetlen, mondta később, aki a gyűléseken nem tapsolt Rákosinak: kezében volt a fényképezőgép. 

Üzletét 1951-ben be kellett zárnia, ekkor fotóriportere lett a Szegedi Fényképész Szövetkezetnek, ahol nyugdíjazásáig a Délmagyarország és a Csongrád Megyei Hírlap számára készített sajtófotókat. Hétköznap gyárakat és delegációkat fotózott, hétvégeken egyik sporteseményről a másikra futott. Thékes István újságíró még emlékszik, hogy a Szegedi Haladás meccseiről a fényképészbolt kirakatába tett ki képeket. 

Liebmann Béla egész életén át szenvedélyesen sakkozott. Az 1950-es években így találkozott az alig 30 éves, Szentesről érkező sakktehetséggel, a szegedi Ruhagyár csapatában játszó Kovács Emíliával. „Ismergették, ismergették egymást a sakk révén” – mondja Apró Ferenc. „Amikor aztán Emília egyik évben elindult az országos bajnokságban, Liebmann Béla előrukkolt azzal, hogy ha bejut a nyolcas döntőbe, elveszi feleségül. Így szólt a leánykérés. Sikerült nekik. Emília csöndes feleség volt, kötögetés közben is nyitva volt előtte a sakk-könyv. Sokat beszélgettek a sakkról, jól éltek ketten.” Utolsó sakkpartijuk mégis a táblán maradt, Kovács Emíliát 1980-ban 52 éves korában elütötte egy autó házuk előtt, a Párizsi körúton. 

Az utolsó történet 

A lassan már 85 éves Liebmann Bélát arról kezdték kérdezni interjúiban, hogy mi a hosszú élet titka. Mi lenne, mondta, naponta vendéglőben, jó minőséget kell enni. Nyugdíjából, fotói díjából és éremgyűjteménye után kapott életjáradékából taxival járt ebédelni, mindig más helyre, de akár egy palacsintáért is eltaxizott a Széchenyi térre. 1985-ben a Délmagyarországnál 200 ezer forintból alapítványt tett a sajtófotó minőségéért. Éves pályázatait a lap olyan meghatározó fotósai is megnyerték, mint Gyenes Kálmán és Schmidt Andrea. 

Apró Ferenc rendszeresen látogatta az idős Liebmann Bélát. „Azt mondta, kísérjem el a Nagyáruházba, mert 20 forinttal le van árazva a trikó. Elkísértem, a húszassal olcsóbb trikót megvettük, a mozgólépcsőn azonban megbillent, csaknem elesett. Én 21 évig vívtam, egy pillanat alatt elkaptam a ruháját, megtartottam a kis embert. Megijedt, ha leesik, elsodorja az előtte állókat. Amikor hazamentünk elővette az éremgyűjteményét, kikeresett egy ezüstérmet és megajándékozott vele. Ilyen volt: egy húszassal olcsóbb trikóért majd’ elesett, hálából viszont egy értékes érmet ajándékozott.” 
1996. december 18-án hunyt el. Apró Ferenc így emlékszik a már nagybeteg 97 éves Liebmann Béla utolsó napjára: „Minden nap délelőtt, délután bent voltam nála a kórházban. Mindig Liebmann úrnak szólítottam, és becsülte is, hogy nem bácsiztam őt. Liebmann úr, mondtam, ha érti, amit mondok, szorítsa meg a kezem! Éreztem, hogy megszorítja.” 

Ez jelzés volt Liebmann Béla utolsó története.