Délmagyar logó

2017. 09. 23. szombat - Tekla 11°C | 19°C Még több cikk.

Hobo súlyos és vad

Születésnapi koncerttel ünnepelte 70. születésnapját a Kossuth-díjas bluesénekes, dalszerző, előadóművész. Földes László Hobo – hétköznapi emberként – mégis a munkára koncentrál, tansegédletet és monodrámát készít éppen. Edz, hogy bírja a tempót, és gyászmisét mondhasson a bluesért.
– Február 13-án pénteken töltötte be 70. életévét, boldog születésnapot kívánunk! Előttünk már többen köszöntötték: melyik volt a kedvenc tortája?

– Koncerteztem a Nemzeti Színházban, ez volt a ceremoniális köszöntés, és tartottunk családi vacsorát is. Két tortát is kaptam, ám a pálmát a Vidnyánszky Attila által prezentált 70 szál szárazkolbász vitte el.

– A Nemzeti Színház társulatának tagja 2013 óta. Mit jelent önnek a teátrumi színpad?

– 25 éve játszom színházakban, a Katona József Színházban, a régi Új Színházban, Debrecenben is játszottam, mára megszoktam ezt. Általában verseket mondok, vagy monodrámákban szerepelek – az utóbbiakat is én írom. Ezért nem színészként, inkább előadóművészként vagyok jelen. A színház jó lehetőség arra, hogy a blues mellett a írói-szerzői szándékaimat meg tudjam fogalmazni. Ha választani kell, elsősorban azért
bluesénekes vagyok, és csak másodsorban előadó.

Tananyag és elégedetlenség

– Születésnapi hírlevelében nem az érdeklődésüket, hanem a türelmüket köszönte meg közönségének, barátainak és olvasóinak. Miért így fogalmazott?

– Tudom, hogy főleg súlyos dolgokat csinálok zenei és előadói pályámon is, nem annyira szórakoztatókat, inkább nehezeket, szomorúakat vagy vadakat. Elfogadta a publikum, hogy a munkáim ilyenek. Ráadásul elég sok mindennel kísérleteztem, csináltam egy csomó dolgot, ami nem sikerült, de ők ennek ellenére kitartottak mellettem.

Egy szuszra a hetvenet. Hobót a Nemzeti Színház társulata is felköszöntötte 70. születésnapja alkalmából. Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Egy szuszra a hetvenet. Hobót a Nemzeti Színház társulata is felköszöntötte 70. születésnapja alkalmából. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

– Mit ítél meg balsikerként?

– Vannak lemezeim, amiket egyáltalán nem szeretek. Sokkal jobb élőben játszani, ezért az albumokat csak szükséges velejárónak tartom. A tévéfelvételeket sem szeretem, az élő előadás az igazi, és ennek lényegét nem adja vissza semmilyen felvétel. 

– Pedig ezekből számos iskolában tananyag lett. Milyen abba belegondolni, hogy most többek között József Attila- vagy Villon-versfeldolgozásait tanítják, miközben néhány évtizeddel ezelőtt számos munkáját (Kex zenekar: Lakájdal, Hobo Blues Band: Másik Magyarország) inkább a „tiltott", mint a „megtűrt" kategóriába sorolták?

– Nem igazán érdekel, hogy hogyan és hová helyeznek el, vagy hogy ki vagyok. Azzal foglalkozom, amit csinálok. Viszonylag szerencsésnek mondhatom magam, mert sok ötletem van. De jólesik és megtisztelő, hogy bizonyos munkáimat felhasználják a tanításban.

A hétköznapok embere

– Annak ellenére, hogy nem követi munkái sorsát, készül egy Hobo-archívum. Ön is összegez most, 70. születésnapja alkalmából?

– 500 iskolának készül egy oktatási segédanyag, amely egy kötetet és egy pendrive-ot jelent, rajta egy bő válogatás abból, amit eddig csináltam. Az interneten ennek egy sokkal szélesebb változata jelenik majd meg. Nem nosztalgiázom vagy összegzek, épp egy monodrámát írok, ezzel vagyok elfoglalva. Jövő héten kezdek próbálni a Nemzeti Színházban, később egy Csokonai-est anyagát kell összeállítanom, és készül egy nagy, összefoglaló kötet is. Túl vagyok a születésnapomon, nem nézek hátra. Az élet a hétköznapokról szól, én mindig a hétköznapok embere voltam. Persze néha nagyon jó ünnepelni, különösen, ha olyan minőségű szeretetet kap az ember, mint amilyet most kaptam.


– Zsúfoltnak tűnnek a napjai. Tréningezi magát, hogy bírja a tempót?

– Mindennap súlyzózom. Futni nem tudok már, mert sokáig kosárlabdáztam, és a térdeim nem valami jók.

A blues elvégezte

– Másik évfordulót is jegyzünk, idén 50 éves a Doors amerikai rockzenekar. Ön az énekes-dalszövegírójuk számos versét fordította már le, önálló Jim Morrison-monodrámája is van, az Amerikai ima. Számon tartja az ünnepet?

– Szégyen kimondani, de sajnos a világon az egyetlen ember vagyok, aki Jim Morrison-verseket mond. Az Amerikai imát több mint 20 éve játszom, a zenekarommal pedig a Vándor az úton című műsort játsszuk 25 éve, amelyben magyarul szólalnak meg a Doors-dalok. Nem untam meg őket. Persze az eredeti az igazi.

– Ady Endrét vagy József Attilát még csak-csak el tudjuk helyezni a magyar kultúrában, de a Doorsnak és Jim Morrisonnak hol a helye?

– Ha a kultúrát kicsit szűkebben értelmezzük, és csak a magyar rockzenét nézzük, akkor nincs helye se a Doorsnak, se Bob Dylannek, az amerikai énekes-költőnek, se a brit rockegyüttesnek, a Rolling Stonesnak. A honi rockzene ennél sokkal sekélyesebb, nem tükrözi a világ rockzenéjének jelentőségét és irányultságát. Magyarországon sokkal könnyedebbek és szórakoztatóbbak a zenekarok, mint a Doors és Morrison volt, nincsenek olyanok, akik szellemiséget vagy költészetet képviselnének, a korhoz való közvetlen kapcsolódásra vagy a társadalmi reakciók megjelenítésére törekednének, ez ritka szokás ebben az országban, bár én nem adtam fel. A rocknak nem is ez a célja, az amerikai rockból is teljesen kiüt a Doors vagy Dylan. 

– Ha nekik nincs helyük a magyar kultúrában, a blueszal mi a helyzet? Kell érte gyászmisét mondani, ahogy azt legutóbbi, dupla lemezének címe, a Requiem a bluesért sejteti?

– Persze, a bluesnak Magyarországon vége van. De elvégezte a dolgát, megszülte a világnak a rockot, és ez egy nagyon nagy dolog. Ezt köszöntem meg ebben a munkámban.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A kritikusnál is alacsonyabb a Bajkál-tó vízszintje

Környezetvédő szervezetek a száraz időjárást és a tó körüli ipari üzemeket okolják a vészes… Tovább olvasom