Délmagyar logó

2017. 09. 26. kedd - Jusztina 13°C | 22°C Még több cikk.

Kényszerkirándulás a Szovjetunióba

Horváth Miklós hadtörténész és Olekszandr Pahirya kötete ilyen címmel jelent meg idén, amelynek magyarázata, hogy a kihallgatók a „kirándulni" szót írták azok dossziéjára Budán 1956 novemberében, akiket deportálásra javasoltak. Interjú.
– A könyvben azt írják, hogy csaknem kilencszáz embert deportáltak. Végleges ez az adat?

– A létszám hosszú ideig bizonytalan volt. A magyar források alapján korábban hétszázhatvan deportáltat sikerült beazonosítanom. Szerzőtársam, Olekszandr Pahirya segítségével – aki a KGB utódszervezetének irattárában dolgozott – hozzájutottam azokhoz a dossziékhoz, amelyek alapján nyolcszázhetvenre módosult az adat. Ebben szerintem nagyobb változás már nem történhet.

– A Szovjetunió miért döntött úgy, hogy a forradalmi eseményekben részt vevők egy részét a saját területére hurcolja?

Horváth Miklós hadtörténész
Horváth Miklós hadtörténész
– Moszkva saját felfogása szerint háborút viselt Magyarország ellen és ennek szabályai szerint lépett fel. Márpedig háborúban a hadifoglyokat ki kell vonni a hadszíntérről és a hátországba vinni, ami ebben az esetben a Szovjetuniót jelentette. Ennek megfelelően már a forradalom első napjaiban felzárkóztak a magyar határra azok a speciális alakulatok, amelyeknek feladata a hadifoglyok összegyűjtése volt, az ungvári és a sztriji börtönöket pedig felkészítették a fogadásukra. Amikor október 31-én a szovjet vezetők döntöttek arról, hogy folytatják a harcot, még inkább aktivizálódtak a KGB-s szervezetek, mozgósították az illegalitásba vonult magyar államvédelmis beosztottakat és kiválasztották azokat – a forradalmi bizottságok vezetőit, a nemzetőrségek parancsnokait és más kulcsszemélyeket –, akiket elsősorban le akartak tartóztatni. Kész listákkal rendelkeztek tehát, de ahogy háborúban lenni szokott, a végén már teljesen ötletszerűen történtek a letartóztatások.

– Így fordulhatott elő, hogy csaknem két tucat tizenéves kislányt is a Szovjetunióba vittek?

– Igen.

– A deportálásoknak volt bármilyen jogalapja?

– Nem. A szovjetek úgy gondolták, hogy Magyarország megszállt ország, és mint a második világháború után, most is elhurcolnak embereket, akiket aztán fogva tartanak, a szovjet törvények alapján elítélnek, munkatáborokba küldenek. Olyannyira a saját szabályaik szerint intézték ezt, hogy még Kádár Jánossal sem közölték a deportálások megkezdését.



– A könyvet olvasva meglepő, hogy a Kádár-kormány igyekezett leállítani a deportálásokat, attól félve, hogy amúgy is padlón lévő elfogadottsága tovább erodálódik.

– Valóban tiltakoztak, de elsősorban azok miatt a gyerekek és nők miatt, akik semmit sem tettek és nem voltak veszélyesek a hatalomra. Szerov tábornoknak, a KGB elnökének ugyanakkor átadtak egy testes listát azokról, akiket szerintük deportálni kellene. Nehéz meghatározni, melyek voltak Kádárék őszinte pillanatai ebben a folyamatban. Gondoljunk csak bele, hogy a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imrének és társainak azt hazudták, hogy ha kijönnek az épületből, hazamehetnek és november 4. előtti cselekményeikért nem fogják felelősségre vonni őket – miközben tudták, hogy a szovjetek azonnal viszik majd őket Romániába.

– A kötet legmegdöbbentőbb esete számomra a tököli szovjet katonai bázisra csalt magyar delegáció deportálása és azoké a katonáké, akik Záhonyban kerültek fogságba. Elmondaná a két történetet?

– A szovjetek – miután október 31-én eldöntötték, hogy leverik a szabadságharcot – fontos feladatuknak tartották a közvélemény félrevezetését és hogy a „fejeket" – értsd vezetőket – jó előre kivonják a forgalomból. A forgatókönyv része volt, hogy tárgyalásokat javasolnak és ezek során letartóztatják a legfelső katonai vezetést, működésképtelenné téve a Magyar Néphadsereget. Ennek megfelelően november 3-án estére meghívták a három legfontosabb katonai pozíció birtokosát – Maléter Pál honvédelmi minisztert, Kovács István vezérkari főnököt és Szűcs Miklós hadműveleti csoportfőnököt – a tököli szovjet katonai bázisra, ahol őrizetbe vették őket, sőt, Maléter nevében dezinformálták a hadsereget: felszólították a még minisztériumban lévő vezetőket, hogy ne álljanak ellen. A küldöttség többi huszonhat tagját a tolmácsoktól a sofőrökig deportálták. A záhonyi esetnél az történt, hogy az ottani légvédelmi tüzérosztály letette a fegyvert, a védtelen katonákra mégis tüzet nyitottak a szovjetek. Hatan meghaltak, míg hatvan embert hadifogolyként azonnal a Szovjetunióba hurcoltak. Ez is mutatja, hogy a szovjetek – amúgy joggal – ellenségként tekintettek a néphadseregre. Két adat ennek érzékeltetésére: csak november 4-én hatvannégy lefegyverzett katonát végeztek ki helyben, a néphadsereg teljes veszteségének negyvenhat százalékát pedig a záhonyihoz hasonló módon szenvedte el.



– A deportáltak egy csoportja Szolnoknál a vonat vécéjén kidobott cédulákon üzent az itthoniaknak, hogy hova viszik őket. A közvélemény ezenkívül honnan szerzett tudomást arról, mi történik?

– A letartóztatásokat nem lehetett úgy végrehajtani, hogy ne derüljenek ki. A nyolcszázhetven deportáltat több mint ötezer ember közül választották ki, de nagyjából tizenötezerre tehető azoknak a magyaroknak a száma, akik hosszabb-rövidebb ideig szovjet őrizetbe kerültek. Voltak helyek, ahonnan tömegesen vittek magyarokat a Szovjetunióba. Veszprémből például kilencvenen – főleg egyetemisták – járták meg ezt a kálváriát. Ott Polinszky Károly dékán állíttatta össze az első listát az elhurcoltakról, amit kijuttattak Nyugatra. Emellett a vasútállomásokon sem lehetett úgy keresztülvinni a vagonokat, hogy a vasutasok ne lássák: magyarokat szállítanak bennük. Bár Záhonyt körülvonták a szovjetek, de ott is észlelték, hogy ezek a szerelvények kigördülnek az országból. A vasutasok erre jelezték, hogy ha nem állítják le a deportálásokat, általános sztrájkba lépnek. Szerovék azt hazudták Kádáréknak, hogy beszüntetik ezt a gyakorlatot, a valóságban azonban arra adtak parancsot, hogy a többieket már gépkocsikkal, megerősített őrséggel vigyék ki úgy, hogy véletlenül se tudjanak jelezni a külvilágnak. Még Kádárban sem bíztak annyira, hogy minden részletről tájékoztassák.

– A szovjetek hogyan bántak a deportáltakkal?

– Kutatásaink során olyan adatra nem bukkantunk, hogy bárki meghalt volna Kárpátalján. A kiszállítás nagyon nehéz volt, hiszen a novemberi hidegben rakták a deportáltakat a teherautó-platóra olyan ruhában, amilyenben éppen elfogták őket. Sokan megfáztak. A börtön viszonylag modernnek számított, az étel viszont nem felelt meg a minimális kívánalmaknak sem. Az elhurcoltak közül rengetegen lázadtak, éhségsztrájkot folytattak és követelték, hogy a velük történtekről értesítsenek nemzetközi szervezeteket. A kihallgatási jegyzőkönyvekből kiderül, hogy sokan bátorságról tanúságot téve nem adták fel elveiket: a forradalmat igazságosnak tartották, sőt, voltak, akik határozottan kijelentették, hogy nem értettek egyet a szocialista rendszerrel és polgári demokratikus társadalom megvalósítása volt a céljuk. Igaz, majdnem mindenki DISZ- vagy párttagnak hazudta magát, remélve, hogy így másfajta bánásmódban részesül.

– A deportáltak nyilván azt hitték, hogy egyhamar nem látják Magyarországot, s a szovjetek maguk is így tervezték. Mi bírta rá őket, hogy végül mindenkit visszahozzanak?

– Részben a nemzetközi tiltakozás, részben pedig az, hogy a Szovjetuniónak is érdeke volt Magyarország mielőbbi konszolidálódása. Először a kiskorúakat és a nőket hozták vissza, aztán olyanokat, akiktől azt remélték, hogy segítségükkel könnyebben számolják fel az ellenállást. Az utolsó csoport 1957 januárjának első napjaiban érkezett, addigra ugyanis a szovjetek már úgy gondolták, hogy a magyar hatóságok is készek a vizsgálatok lefolytatására. A deportáltak közül sokakat később börtönbüntetésre ítéltek, hét embert pedig kivégeztek.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Egykori tanyai iskolában elevenedik meg 1956 emléke

Az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke lengi be a kiskunmajsai 56-os múzeum minden szegletét. Tovább olvasom