Délmagyar logó

2017. 10. 24. kedd - Salamon 9°C | 13°C Még több cikk.

Kilencven napig szolgálatban a mentőkkel

Klenk-Sipos Rita dokumentarista fotóművész nemrég kilencven napot töltött a mentők között, hogy első kézből tapasztalja meg, és fotózza le az egészségügyben dolgozók mindennapjait. Velük aludt, velük evett, nevetett és sírt – befogadták. A 35 éves nő az ENSZ menekültügyi fotósa, a két évvel ezelőtti szomáliai menekülttáborban kapott megbízásának veszélyeiről is beszélgettünk.
– Az Életmentők munkáját akarta megismerni és mindenki másnak bemutatni a fotóin keresztül. A „90 nap a Mentők közt" című könyv azokról a mentőkről szól, akik a nap 24 órájában, együtt egy csapatként dolgoznak földön és levegőben. Megkeresték ezzel a munkával?

– Korábban az egyik családtagomat a szemem előtt érte baleset, nekem kellett hozzá kihívni a mentőket. Akkor annyira meg voltam elégedve a munkájukkal, hogy köszönőlevelet írtam a vezetőségnek, és hálám jeléül felajánlottam, hogy bármikor használhatják a fotós tudásomat. A hazai szervezett mentés 125 éves jubileuma alkalmából szerették volna, ha az emberek is bepillantást kapnának a munkájukba, ezért kerestek meg.

Kilencven napig szolgálatban a mentőkkel (galéria)

– Együtt éjszakázott, repült, vagy épp esetekhez vonult rohamkocsin a mentőkkel. Mit érzett, amikor belevágott ebbe a kilencven napba?

– Volt bennem egyfajta félelem, hiszen laikusként fogalmunk sincs arról, hogy mi zajlik a mindennapjaikban. Egy szolgálatot sem hagytam ki, napi tizenkét-tizenöt órát velük töltöttem. Ezen időszak alatt megbizonyosodtam arról, hogy ők az én hétköznapi hőseim. Az elhivatottságuk, a munka iránti alázatuk, az a sok-sok áldozat, amit meghoznak, rendkívül hitelessé teszi őket a szememben. Nyolcvanezer forintért ülnek fel az esetkocsira, a helikopterre, és mentik az emberek életét, miközben a sajátjukat kockáztatják.

– Látott megdöbbentő eseteket?

– Egy szén-monoxid mérgezett családhoz hívtak bennünket. A lakásban rekedt kislány és édesapja meghalt, egy kisfiú élete volt a tét. Mentünk felfelé a lépcsőn, az orvos üvöltött, hogy menjen ki mindenki a lakásból. De a mentők gondolkodás nélkül bementek, kimentették a kisfiút.

– Dokumentarista fotósként is a nehezebb témákat keresi. Miért?

– Egy nap felkeltem, és eldöntöttem, hogy fotós leszek. Modellként a kamera nem állt tőlem messze. Elkezdtem tanulni: imázsfotókat készítettem a Szegedi Kortárs Balettnek, dolgoztam a Marie Claire-nek, modelleket és szépségkirálynőket fotóztam, de nem kötött le. Izgalmat kerestem, nem megismételhető pillanatokat szerettem volna megörökíteni. Kezembe került Robert Capa haditudósító A milicista halála című képe, illetve volt egy barátom, aki megmutatta nekem a Sólyom végveszélyben című film zenéjét, és elmesélte, hogy az apukája ott volt Szomáliában, amikor megdöntötték a filmben is bemutatott forradalmat – mindez nagy hatással volt rám. Segélyszervezeteket kerestem meg, így lettem az ENSZ menekültügyi fotósa.

Kilencven napig szolgálatban a mentőkkel (galéria)

– Két évvel ezelőtt Szomáliába utazott, hogy a menekülttáborokban élő emberek mindennapjait mutathassa meg. Előtte azonban New Yorkba ment, hogy ott olyan haditudósítóktól tanulhasson, mint Steve McCurry, aki a Magnum és a National Geographic fotósa. A technikai képzettség egy dolog, de lelkileg is fel lehet erre készülni?

– Az ENSZ munkatársai mindent elkövettek, hogy megértsem: nekem kívülállónak kell maradnom, nem az a feladatom, hogy beavatkozzam, hanem az, hogy láttassak. Mielőtt beutaztam Szomáliába, Nairobiban egy háromnapos mentális és fizikális felkészítésen kellett részt vennem. Segíteni mentem ezeken az embereken, és ezt nagyon tudatosan vittem végig. Persze tiszta szívből nem állíthatom, hogy ezek a napok nyomtalanul elmúltak, hiszen egy darabot ott hagytam a szívemből. A biztonsági intézkedések miatt mind Kenyában, mind pedig Szomáliában feszített munkatempóban dolgoztam.

Hitelesebb képet kapnak

Klenk-Sipos Rita és Szilvási Endre makói újságíró-riporter közös munkája az Országos Mentőszolgálat 65. évfordulója, illetve a hazai szervezett mentés 125. jubileuma alkalmából jelent meg. Szerettük volna, hogy az emberek hitelesebb képet kapjanak a mentők mindennapi munkájáról – mondta el lapunknak Beck Monika, az Országos Mentőszolgálat belső kommunikációs szakreferense.

– A dokumentarista fotósok körében mennyire népszerű egy ilyen munka?

– Sokan jelentkeztek. Az ENSZ pedig válogat, hiszen rengeteg előkészületet és iszonyatos költségeket von maga után egy ilyen utazás. Rövid idő alatt felmérik, hogy az ember mentálisan és fizikálisan fogja-e bírni. De nekem Steve McCurry azt tanította meg először, hogyan leszek képes 360 fokban látni. Hiszen nem elég jó képeket készíteni, azt túl is kell élni. Egy hetet kaptam arra, hogy mutassak valamit. Elmentem Szegedre a Dr. Altorjay István Fogyatékos Gyermekek Nappali Intézetébe, és beteg gyerekeket fotóztam. Szerettek, elfogadtak. Ez a munkám volt a belépőm az ENSZ-hez.

– Sokat tanult a portréalanyaitól?

– Rengeteget és a tanultakat átadom a környezetemnek is. Szomáliában naponta mindössze húsz liter vizet kap egy család ivásra, főzésre, mosásra. Mióta hazajöttem, nálam nem folyik a víz mosogatás és fogmosás közben, és nem dobtam ki ételt, felesleges dolgokra nem költök. Akárkinél azt látom, hogy folyatja a vizet, elzárom. Sok barátomtól hallom, hogy átvették ezeket a szokásaimat. A megélt dolgok formálják a személyiségemet, nem tudok kívülálló maradni. Így volt a mentőkkel is. Velük aludtam, velük ettem, nevettem és sírtam – befogadtak. Ebben a kilencven napban egy kicsit én is mentő lettem. Megtanultam összeszerelni az infúziót, újraéleszteni, és ezeket azóta már hasznosítottam. A táskámban van egy elsősegélynyújtó felszerelés, a kulcscsomómon újraélesztéshez egy összecsomagolt kendő. Rengeteg tragédiát láttam, sokkal jobban becsülöm, hogy minden nap felkelek, van családom, akit felhívhatok.

Kilencven napig szolgálatban a mentőkkel (galéria)

– A veszély része lett az életének.

– Nem is hinné, de a mentőszolgálatnál eltöltött kilencven nap sokkal veszélyesebb volt, mint ugyanez az idő kint Fekete-Afrikában, amelyre komolyan felkészülnek a segélyszervezetek. Ott lelőhetnek, elrabolhatnak, elvághatják a torkodat, ezért mindig van golyóálló mellény, sisak az emberen, biztonsági egység vesz körül. De a mentők teljesen védtelenek, amikor bemennek egy házba menteni. Számtalanszor agresszióval találkoznak, miközben segíteni mennek.

Olvasóink írták

  • 2. 267222 2013. május 13. 20:34
    „Mikor lesz az,hogy ezt a mindenkori politikai is elismeri anyagilag is.”
  • 1. C6H12O6 2013. május 13. 18:47
    „Legnagyobb tiszteletem a mentősöknek és a hölgynek is. Nagyon szomorú, hogy Szomália biztonságosabb, mint némely magyar lakótelep.”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

˝Szuperbúzát˝ nemesítettek brit tudósok

Olyan búzát nemesítettek brit tudósok, amelynek állításuk szerint 30 százalékkal magasabb lehet a… Tovább olvasom