Porfelhő a Stefánián

Egy olvasói levelet adott közre a Délmagyarország 1923. március 19-i száma: írója azt szeretné el­­érni, hogy rendszeresen söpörjék a Kossuth Lajos sugárutat. A sok felesleges hivatal között emlegeti a szegedi Köztisztasági Hivatalt. „Sétáljon ki ma este hat óra felé az igen t. Szerkesztő ur az üzletvezetőség elé és ha onnan meglátja a gázgyár kontúrjait, ugy azonnal fizetek bármilyen összeget, olyan porfelhő zár el minden kilátást.” A sugár­úton működött gyerek­kórház, városi közkórház.

Helyi nevezetesség

„Babits Mihály adományozta ennek a mostoha városnak a legtalálóbb (...) nevet, amikor egyik elfelejthetetlen írásában Porvárosnak keresztelte el Szegedet. Mert amilyen nevezetessége és máshol föl nem lelhető specialitása Londonnak a köd, Pilsennek a sör, Brüsszelnek a csipke, éppen olyan saját külön gazdagsága Szeged szép városának a paprikán kívül — a por.” – így foglalta össze egyik helyi nevezetességünket lapunk tudósítója 1923. április 7-én.

„...A nyári szelek behordják a városba a szikes, homokos tanyai talaj fölkavart porfellegeit.” A város mindössze 15 utcaseprőt alkalmazott, az utcák kétharmada nem volt burkolva. Viaskodtak a porral a múzeum gyűjteményei, a Fő fasoron „a fák lombja alatt kavarog a por”. Júniusban írta meg lapunk, hogy felemelték az illetményeket, jelentkezett 15 „alkalmas férfiú” utcaseprőnek. Feltételeik: havi ötvenezer korona készpénzfizetés, a nőtlenek számára ingyen lakás, fűtés és világítás, a nősek számára legalább kétszáz négyszögöl nagyságú kiskert, ruha, sapka és cipőjárandó­ság. „Egy egy utca­­seprő havi összjövedelmének készpénzértéke hetven-nyolcvanezer ko­­rona.”

Fuldokló gyászolók

1926. május 5-én írta a Dél­­magyarország: Szeged 360 utcájából „százharminc a kövezett, tehát kétszázharminc a kö­vezetlen”. Nagy vita alakult ki a kövezés körül, lapunk is követte: javasolták burkolásra a Kossuth Lajos sugárút kövezetlen részét, de közben „el kellene rendezni a Csongrádi és a Vásárhelyi – ma József Attila – sugárutat is”. Megalakult a kö­vezési nagybizottság, de volt, aki úgy vélte, a bizottságosdival „agyonvágták a kövezést”.

1927. június 24-én a Stefánia sétányt elborító porfelhőt panaszolta egy olvasói levél: sok az építkezés, hajóval hozzák a homokot a szegedi rakpartra, de a sétány alatti rakpartot nemigen locsolják. Június 28-án arról tudósítottak az olvasók, hogy a poros Kálvária sugárúton fuldokolnak a temetési menetek.

Az aszfalt is poros

Igaza lehetett annak, aki amellett érvelt: a bizottság a kövezés temetője. 1929. március 29-én még mindig azt írtuk húsvéti kátyúriportunkban, állítólag a sugárutakat kikövezik. Alsóvárosra nem vezetett rendesen kövezett út, a város fő útvonalai gödrösek, a mellékutcák po­­rosak voltak. 1931. augusztus 28-án arról olvashatott Szeged népe: négy autó öntözi az utcákat, 77 munkás söpör, és négy modern seprőgépe van a városnak, de „ezeket nem tudják használni, mert az uccák tele vannak kátyúkkal és az ucca szemetét a gépek nemhogy kisepernék, hanem a kátyúkba beleseprik”.

1935-ben egy látogató panaszkodott olvasói levélben az irtózatos porról, a belvárosi, aszfaltozott utcákon is – azt beszélték, spórolásból nem locsolnak eleget. A por mindenesetre az aszfalt mellett is maradt – pedig 1938-ban a porrázást is megtiltották az ablakból. Van, ami örök, mert mit kér a mai olvasó a városban, amit Por című szótárregényében Temesi Ferenc író Porlódnak nevezett? Kátyúzást, takarítást, locsolókocsit.