Így zúzták szét a pártot, amelyikre a szegediek fele szavazott 1947-ben

1947. augusztus 31-én, azon a bizonyos kékcédulás parlamenti választáson Szegeden a szavazatok több mint felét a Kisgazdapártból kivált Magyar Függetlenségi Párt kapta. Sem országosan, sem a városokban nem vált be Rákosi Mátyás számítása, hogy az előrehozott választáson, tízszázaléknyi szavazó kizárása és a kisgazdák leszalámizása után a munkáspárti blokk ellenzéke meggyengül. Ehelyett Pfeiffer Zoltán függetlenségi pártja országosan 670.000 szavazatot szerzett, és 49 képviselőt küldhetett az alakuló parlamentbe. Az eredmény meglepte Rákosiékat, a többpárti demokrácia díszletei mögött nem sikerült a szovjet típusú hatalomátvétel. Már másnap kíméletlen harcot hirdetettek a függetlenségi párt ellen. Cserébe a Magyar Függetlenségi Párt csalással vádolta meg a szavazóbrigádokat utaztató MKP-t. Rákosiék, ahogy a megosztó politikában szokás, hasonló vádakkal válaszoltak: „a reakció pártja” Szegeden ajánlószelvényeket hamisított, állították. Mindkét beadvány a szovjet befolyás alatt álló Országos Nemzeti Bizottság elé került. A különbség az volt, hogy a függetlenségpárti ajánlóívek szegedi aláíróit hamarosan az ÁVH kezdte kihallgatni. 1750 aláíró közül 843-an Pfeifferék ellen vallottak.

Pfeifferista, reakciós

Mivel a Pfeiffer-pártra Szegeden különösen sokan, 44 ezren szavaztak, az ellene folytatott hadjárat egyik fő fóruma az 1945 nyara óta kommunista párti Délmagyarország lett. A lapban ekkor indított kampány arról árulkodik, hogy Rákosiéknak nemcsak a Pfeiffer-párt megsemmisítése volt fontos, hanem az is, hogy Szegeden bemocskolják a függetlenségiek képviselőit. A kijelölt célpont állandó jelzője az újságban innentől nem egyszerűen „a reakció pártja” volt, hanem a „fasiszta csalók”, „szélhámosok”, „feketézők gyülekezete”. Gyorsan megszületett a megbélyegzést szolgáló „pfeifferista” kifejezés is. A következő hetekben a feketézőktől a Kisgazdapárt jobbszárnyáig minden ellenség pfeifferista lett a lapban. A feketézőket és „pénzes szegedi tőkéseket” azért választotta ki a propaganda, mert az egyszerű olvasó az általános szegénység közepette ezeket a csoportokat gyűlölte. A fasiszta jelző pedig arra kellett, hogy ne lehessen ésszerű politikai érvelést folytatni, hiszen a fasizmus elutasítása az engedélyezett politikai pártok közmegegyezése volt.

1947. szeptember 14-én hozzáfogtak a Szegeden megválasztott függetlenségpárti képviselők „leleplezéséhez”. Bárkányi Ferenc képviselőről (civilben szegedi gépészmérnök volt) azt írta a Délmagyarország, hogy Hitler fényképét állandóan magánál hordta, és szegedi műhelyében tányéraknákat, robbanószereket gyártott a német hadsereg számára(!). De ma már nem zavarja, fűzte hozzá sunyi antiszemitizmussal az aláíratlan cikk, hogy Pfeiffer felesége zsidó. Fodor István szegedi gazdász képviselővel az volt a baj, hogy szőlője volt, egy napszámost 7 pengőért fogadott fel, és 4-gyel fizetett, valamint „terror alatt tartotta” egyik háztartásbeli alkalmazottját, aki nem szavazhatott a munkáspártokra. Végül pedig sógora volt Dunajev Tichon, a hírhedt partizánvadász (?) és még hírhedtebb feketéző – így a névtelen cikk.

„Viharos múltú, iszákos karrieristák szervezik-vezetik a Pfeiffer-pártot” – írta sorozatának következő, úgyszintén aláíratlan cikkében a lap. Ebben Csiszár György szegedi üvegesmester, újonnan megválasztott képviselő került sorra, akiről azt állították, hogy zsidó versenytársának tartozott 400 pengővel, de annak származása miatt nem adta meg. Ez a cikk is megjegyzést tett Pfeiffer feleségének származására (aki egyébként egész életében kitartott a politikus mellett): „Reméljük, Pfeifferné nem veszi a szívére nagyon” – fűzte a 400 pengős ügyhöz.

Jogot a barátainknak!

A fenti cikkek motívumai: az ellenséggel összejátszás, a károkozás, a rémhírterjesztés – ugyanezekkel a hívószavakkal köszöntek vissza Rákosiék parlamenti beszédeiben. Így szólt a Délmagyarország vezető címe 1947. október 31-én: „Az ellenzék tombolása közepette jelentette ki Zöld Sándor elvtárs a Házban: A gazdasági és politikai kár­tevőket a Pfeiffer-pártban kell keresni”. A vád ezúttal az volt, hogy a függetlenségi párt szegedi képviselője, Falcione Kálmán nyugalmazott hadbíró-alezredes rémhírt terjesztett Szegeden, miszerint a háború napokon belül ki fog törni, és ezt maga Pfeiffer mondta neki. A felszólaló képviselő Zöld Sándor kommunista orvos, a szegedi pártbizottság titkára volt, aki négy évvel később otthonában végzett két gyermekével, feleségével és édesanyjával, majd öngyilkos lett, miután Rákosi megbírálta a központi bizottságban.

A politikai abszurditásra jellemző a Délmagyarország 1947. október 9-i vezető címe. Révai József kommunista ideológus az emberi jogokról: „Az emberi jogok csak olyan demokráciákban valósíthatók meg, amelyek előbb megsemmisítik ellenségeiket.”

1947. november 1-jén jelentette be a lap, hogy bűnpártolással és hatalmi visszaéléssel gyanúsítják „a fasiszta vezért”, vagyis Pfeiffer Zoltánt. Három nappal később a Délmagyarország a sajtómunka nagyobb dicsőségére ezt írta: „a nyomozó hatóságok segítségére sietünk, amikor Pfeiffer szegedi vonatkozású fasisztamentéséről is lerántjuk a leplet”. A lepel lerántásáért kiáltó eset előzménye, hogy 1946-ban, egy kisgazda gyűlésen Tomka Pál szegedi középiskolai tanár és Rózsa Gyula gazdász arról beszélt, hogy aki megmondja az igazat, arra a Béke utca (ÁVH) vár. Így is lett: a népügyészség letartóztatta a két embert. A „fasisztamentés” abban állt, hogy Pfeiffer Zoltán államtitkárként elérte, hogy szabadlábra kerüljenek.

1947. november 6-án jelentette a Délmagyarország, hogy Pfeiffer Zoltán Bécsbe szökött. „Pártjába beszervezett fasiszta elemek már régóta előkészítették Pfeiffer szökésének módját” – tudta biztosan a lap.

Alsó fogsor fehér fémből

A propaganda azonban nem hagyta annyiban, hiszen Szegeden 44 ezer ember szavazott a függetlenségi pártra. November 18-án a Délmagyarország egész címoldalt elfoglaló cikkben jelentette be, hogy Pfeiffer-párti államellenes összeesküvést lepleztek le Szegeden. Ennek kulcsfigurája D. Nagy Géza hírlapíró volt, akinek a lap szerint „köze volt Szeged minden prostituáltjához, és még a szegedi homoszexuálisokhoz is”. A „szegedi rémhírterjesztési akció” Falcione Kálmán, Bárkányi Ferenc és Fodor István képviselőktől kapta az utasításokat – szólt a cikk. A párt több fiatal szervezője között letartóztattak egy B-listás hivatalnokot, aki azonban még aznap megszökött. A Délmagyarország címoldalán talán azóta sem jelent meg ilyen részletes körözési leírás, mint róla, beleértve azt is, hogy alsó fogsora fehér fémből készült.

November 19-én a lap azt közölte, hogy az amerikai követség pénzelte a Pfeiffer-összeesküvést, s a képviselők különböző furfangokkal tervezték meg a pártvezető szökését. Már tényleg csak az ürgebőrbe varrt doboz hiányzott a sztoriból. A másnapi lap cinikusan, élvezettel írta le a képviselők őrizetbe vételét. Falcionét távozás közben tartóztatták le (az államvédelmi osztály figyelte lakását), Fodor maga jelentkezett, Bárkányi párhavi bujkálás után külföldre szökött. Éppen aznap vonták meg mentelmi jogukat, így a két képviselőt további 13 társukhoz vitték az Andrássy út 60-ba. A függetlenségi pártot feloszlatták, mandátumait elvették, és nélkülük a kommunisták által irányított pártszövetség abszolút többséget szerzett a parlamentben.

1948. január 19-én a szegedi városháza közgyűlési termében népbírósági per indult Falcione és 16 társa ellen. Ebbe már Vándor Ferenc szentesi képviselőt is bevonták, mivel a Pfeiffer-párt ott is jól szerepelt. A vád: „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló tevékenység”. Ebben a rémhírterjesztés és az amerikai szervezkedés volt a két fő motívum. Rémhírterjesztésnek számított például arról beszélni, hogy Rákosit Csepelen megverték a munkások. A vádlottak közül a perben mindannyian visszavonták korábbi vallomásukat, s végig „politikai analfabétáknak tetették magukat”. Február 7-én, zsúfolt teremben Falcione és Fodor 10 év fegyházat, Bárkányi (távollétében) és Vándor 8 év kényszermunkát kapott.

Helytelen út – helyes út

Kiss Dezső népbíró az indoklásban külön szólt a Pfeiffer-párt szegedi választóihoz, hiszen erre ment ki az egész per. Ha a Pfeiffer-párt a Kossuth-szobor alatt tartotta volna gyűléseit – így az ítélethirdető népbíró –, akkor „Kossuth nyilván nem mondja híres mondását: Szegednek népe, nemzetem büszkesége”, hanem leszáll talapzatáról, és sürgősen elutazik Szegedről„. „Ismerjük Szeged népét – folytatta atyai szavakkal a bíró –, és szeretjük is, mert magyar emberek, és tudjuk, hogy elkövetkezik az idő, amikor a nagy többség belátja, hogy Pfeiffer útja helytelen, s az egyetlen és helyes csak az az út, amely a népi demokrácia és a szocializmus megvalósítása felé halad.”

A társadalmi hatást a Délmagyarország Nyílt tér rovatában megjelent egyik fizetett apróhirdetése szemlélteti, melyben egy szegedi lakos a következőt sietett tudatni magáról: „Pfeiffer pártjának tagja nem voltam. Más ellenzéki pártok gyűléseit, sem helyiségeiket nem látogattam”.

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!