a világraszóló emléktábla

manapság már nem a szülői házban születünk, hanem a kórházban. ezért a szülőházamra nem lehet majd elhelyezni az emléktáblákat (és minden december 1-jén a tiszteletemre a koszorúkat). marad hát a kórház.

de már a kórház sem jó, mert a szülészeti osztályt megszüntették. nyilvánvaló, hogy az okos utókor nem akar egy itt született táblát kitenni egy olyan épület falára, ahol már senki sem születik, csak meghal.

na jó nézzük az itt élt és alkotott-at.
nálunk ez sem működik már.
az itt élt és alkotott kategóriában az én esetemben huszonnál is több házat lehetne kitáblázni, megszámlálhatatlan albérletek sorát itthon és brüsszelben.

helyesbítek, brüsszelben csak egyet, az anderlecht városrészben, a rue george moreau-n, de mivel brüsszel tevékenységem csak nekem volt jelentős, a flamandoknak és vallonoknak inkább csekély, nem hinném, hogy a brüsszeli polgármester asztalára valaha is oda kerülne egy előterjesztés, miszerint meg kéne emlékezni egy magyar lányról, aki az ő városukban járt iskolába, tanult dobolni, ragasztott feketemunkásként választási plakátokat és bírkozótt a flamand nyelvvel.

mindenki érezze magát meghívva. vonnegut bácsi is eljön, ígérte.

na és szeged?

na és igen, szeged.

a ház, ahol felnőttem, vagyis pontosabban ahol életem első tizennégy évét töltöttem, még most is áll. már csak a lélek tartja össze, de most mások laknak benne, akik nem is tudják, hogy én ki vagyok, hogy vagyok-e valaki, sőt, hogy vagyok-e egyáltalán.

laktam móravárosban, felsővároson, újszegeden, öregrókuson, makkosházán, a belvárosban, szóval talán az utókor jobban járna, ha azokban a városrészekben táblázna ki, ahol nem laktam, ez mindenképpen olcsóbb megoldás lenne.

ha mégis úgy döntenek, hogy kiválasztják az egyik házat, és ott helyezik el az emléktáblámat, csak egyetlen egyet, rosszabb esetben és természetesen igen nagy valószínűséggel várható, tehát számítani kell rá, és akciótervvel kell felkészülni rá, tehát várható, hogy ez esetben a többi városnegyed lakói tüntetéseket szerveznek majd, hogy ha másutt igen, náluk mért nem.

mivel nem sikerül megegyezni, a civil mozgalom tüntetéssorozata éhségsztrájkba torkollik.

patthelyzet alakul ki.

a vita országossá, majd európaivá terebélyesedik, címlapon hozza a sajtó: az emléktábla-elhelyezési harcba szeged városrészei mellett bekapcsolódik majd pécs, budapest, kerekegyháza, és aztán sorra jönnek faximilék az európai nagyvárosok polgármestereitől: magáénak követel majd amszterdam, prága, varsó, berlin, bécs, split, tilburg, krakkó, eindhoven, lille, salzburg és köln közössége is, hogy csak néhányat említsek.

s még mielőtt világméretűvé növekedne a hisztéria, akkor majd jön a fiam meg a lányom.

mosolyogva kopogtatnak be a szegedi városházára, hónuk alatt egy kis csomaggal.

a polgármester remegő kézzel törli majd le a verítéket a homlokáról. végre, valami remény, fut majd át az agyán, és hellyel kínálja a fiamat meg a lányomat.

ők az asztalra teszik a csomagot, és lassan, komótosan kibontogatják a szalagot meg a papírt.

a polgármester, a közben előkerült titkárnő, kabinetvezető, alpolgármesterek, biztonsági őrök és takarítók mind az asztal fölé hajolnak.

nagy sóhaj, majd nevetés. hátba veregetik egymást. nocsak, nocsak, hiszen erre mi is gondolhattunk volna.

a fiam meg a lányom pedig szépen, csendben felállnak és kisétálnak a szobából, ahol az összegyűltek izgatott-megkönnyebbült tömege észre sem veszi távozásukat.

és miközben a fiam meg a lányom egymásra mosolyogva ugrálnak lefelé a lépcsőfokokon, a polgármester lassan az asztal felé nyúl, és remegő kezével magához öleli a ---- a hordozható emléktáblát.

igen. ha híres leszek, és ha meghalok, majd így lesz.