anyádnak se könnyű

2014.03.03. 18:01

anya és a forradalmak

* figyelem, a következő szöveg csúnya indulatszavakat is tartalmaz*

anya marcinak magyarázza, mi a különbség a háború, a forradalom és a polgárháború között.

hetek óta szinte minden nap beszélnek ukrajnáról, ami ott történik. tizenegyévesen sokat felfog belőle az ember, még akkor is, ha emberke.

ami a legfurcsább, hogy anya valamiféle ürességet érez a szívében. mintha kongana belül valami odabent.

anya tudja, anya pontosan tudja, hogy mi történt ott, a majdanon. anélkül, hogy ott lett volna. anya pontosan érzi, hogy mit élnek át és éreznek azoka  fiatalok és nem fiatalok, akik ott harcoltak.

anya ismeri a szabadság szagát, a szabadság semmihez nem fogható ízét - és ismeri a félelmet is. amikor lőnek az emberre, és az ember kúszik a betonon valami menedék felé, nincsenek gondolatai, nincs stratégiája, nem tervez, egy dolgot akar csak, túlélni, hogy lőnek rá, és mint egy szűkölő kutya, húzódik, tapad a házak védelmezésre alkalmatlan falához, búja föld alá, kő alá, de az nem véd meg, nem véd meg.

anya látott egy forradalmat és egy háborút.

ott volt romániában és ott volt eszéken.

amit látott, annak egy részét megírta. de vannak olyan pillanatok, olyan órák, amikről anya soha, senkinek nem beszél.

amikor anya hazatért romániából, amikor anya hazatért eszékről, csak egyet szeretett volna. felejteni. és egy dolgot nem szeretett volna, felejteni.

a rémálmaiban hónapokon át kísérték, amiket ott látott. fiatal férfiak és nők, akiket megszeretett, és akiket a szeme láttára lőttek le. fiatal családapák, akikkel beszélgetett, akikkel egymásnak jó szerencsét kívánva ölelték meg egymást búcsúzóul - és a viszontlátás helyett anya már csak a halálhírüket hallotta.

fiatal fiúkat, akiket még a háború után évekkel is hazavárt az édesanyjuk, akiknek az arcképét szabadka és palics között fákra tűzték. látta őket valaki?

anya első találkozása a forradalommal egy tank csövében manifesztálódott. az a feketeség. ha hosszan néz bele az ember, úgy érzi, zuhanni kezd a pusztulásba, és csak a saját, zihálásba fulladó kiáltását hallja. 

éjszakákon át. utána.

az évfordulók azért vannak, hogy gondoljunk rájuk. anya gondol az eszéki bombázások halottaira, és karácsonykor a romániai forradalomban elesettekre - barátainak nem nevezheti őket, bajtársainak igen. azokra, akikkel együtt dolgoztak a kórházban, akikkel együtt osztották szét a segélycsomagokat, akikkel köpködve szívták a büdös román dohányt és akik boldogan fogadták el a kapitalizmus decemberi mínuszokban műanyag flakonba fagyott kóláját.

az elejétől a végéig

az elejétől a végéig



az emlékek arra valók, hogy az elejétől a végéig magunkkal vigyük őket.

nagyon sok emlékünk van, nagyon sok ismerősünk, sok arc, amelyeket látunk, sok mozdulat, amelyek ideig-óráig bevésődnek, csak úgy, mint a hangok, illatok. ezek közül nem mindegyik merül fel újra az emlékezet tengeréből - talán majd csak a legvégén. de vannak olyan képek, amik ott vannak anya retinájába beégve, és a leglehetetlenebb pillanatokban jutnak eszébe: amikor biciklizik a stefánián, amikor betakarja este a kisfiát, amikor a kasszánál fizet egy belvárosi kifőzdében.   

anya pontosan tudja, hogy mi folyik manapság ukrajnában. szíve összeszorul azokért a gyerekekkért, kamaszokért, akik hisznek valamiben, és elég bátrak ahhoz, hogy harcoljanak is érte. lehet, hogy hiábavaló, mert éjjel egyenként lőtték ki őket is a mesterlövészek, ahogy tették ezt aradon 1989 karácsonyán - de ha az elbukottak helyébe mindig újak és újak jönnek, akkor van remény.

anya néha elgondolkodik, mi történne, ha az ő fia, ha az ő lánya állna a barrikádokon.

mondaná-e azt, hogy gyere haza kisfiam, bújjunk el, ez veszélyes, meg is halhatsz? anya tudja a választ, de ezt a választ nem fogja most leírni. sose jöjjön el az a pillanat, hogy ezt hangosan ki kelljen mondani.

az igazság az, hogy lehet a facebookon forradalmat tudósítani, és ott vannak a lájkok, meg a biztató szavak, meg a segítséget kérő ukrán lány videójának megosztása - de az igazság az, hogy ez szart se ér. szart se ér annak, aki életében először fog fegyvert, aki a szent miklós katedrálisban gyorstalpalón tanul meg lövedéket kioperálni, aki akkor is kimegy a vöröskeresztes mellényében sebesültet menteni, ha tudja, lőni fognak rá. 

kurvára nem ér semmit, hogy gondolunk rájuk.

ott vannak egyedül, minden egyes reggel és minden egyes este, és nem véletlen, hogy olyan 56-érzése van az embernek, meg 68 érzése van az, amikor azt látja, hogy míg az oroszok be, és tarolják a krím-félszigetet, addig az uniós politikusok csak kinyilatkoztatnak (már aki), és nincs senki, aki beavatkozna, aki segítene, aki azt mondaná: na jó, odamegyünk. 

de mi behúzzuk fülünket-farkunkat, nehogy megharagudjon ránk a nagy testvér.

a tanulság az, hogy a kis országokért nem kár, a kis országok elbuknak, a kis nemzetek koncnak odavethetők, a kis országok mindig is egyedül maradnak. magukra hagyatva, sorsukat bátor fiataljaik kezébe téve.

csak nehogy ez most kevés legyen. 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!