Délmagyar logó

2019. 02. 21. csütörtök - Eleonóra 0°C | 12°C Még több cikk.

Hull a halálpuha hó - Tóth Bálint: Krisztinavárosi körmenet

"Ő vezeti le az estet, tőle kell engedélyt kérni pohárköszöntő mondására, s ezek a pohárköszöntők oly cirkalmasan-ékesek és terjedelmesek, hogy mire egyet-egyet végighallgatunk, minden gőz elszáll a fejünkből."

Tóth Bálint

Reggel a hóhér


Reggel a hóhér mértéket vett rólad,
aztán káromkodott, hogy tévedett,
s felakasztotta a szomszéd zárkából
a fiút, akit tegnap este hoztak,
ki egész éjjel üvöltött, dörömbölt,
hogy élni akar, priccsét leokádta,
s végül elájult, egy vödör vizet
loccsantottak rá, hogy magáhoztérjen,
úgy vonszolták ki az akasztófához,
félaléltan nem vitték lábai,
csend, csak rúgások puffanása hallott.

Az őrszobában már serceg a zsír,
a főtörzs most reggelijét süti:
fokhagymás hús. A hullaszállító
hangját hallod, a vaskaput kinyitják.
Kilesel. Elment. Este vasbavernek.
Holnap félkoszt. Holnapután sötét.
Ki fogod bírni, nincs más választásod:
árulás, vagy a beígért kötél.
A sűrű dróthálón besüt a nap.
Halk nesz. Az őr hosszan-hosszan figyel.
Ők bizonyosan tudják, hogy megtörnek,
te bizonyosan tudod, hogy soha.
Kondérkongás. A reggelit meghozzák.
Mohón harapsz a frissensült kenyérbe.
Eszedbejut, ma van a tárgyalásod
a Lánchíd mellett. De nem érdekel.

Gyűjtő. Kisfogház, 1951. október 1.

A címben idézett félsor (egy pentameter egyik fele) Vörösmarty kései versére, az Előszóra visszhangzik: "Most tél van és csend és hó és halál." Holott Tóth Bálint fiatalon, huszonévesen írta kötetbe soha fel nem vett disztichonját: "Állok az ablaknál, körül alszik egész Magyarország,/ Csend. Nagyorosz tél van, hull a halálpuha hó." Csakhogy az ő fiatalsága az ötvenes évekre esett, amelyek első felét Rákosi börtönében töltötte - államellenes szervezkedés vádjával csukták be a volt pannonhalmi diákot, akinek egyetemi évei örökre megszakadtak - a börtön lett az egyeteme -, majd 1959-ig a nehéz fizikai munka, a társadalom peremére szorítottak világa. Első verseskötete 1969-ben jelent meg - két-három nemzedéket is lekésve -, s hatvanéves elmúlt, mire ez a negyedik - az eddigi életutat összegező válogatott - napvilágot láthatott. Itt az ideje, hogy mi - olvasói és barátai - számba vegyük munkásságát. Az "értékelés" természetesen a kritikusok feladata lesz, nekünk elég bejárni annak a versvilágnak tájait, pannon lankákat és hómezőket, rozsdás őszi szőlőhegyeket, melyeket Tóth Bálint "egyenes ágon" örökölt Berzsenyi Dánieltől. Mint ahogy a Berzsenyi-meghonosította antik strófákat is a szellemi ős virtuozitásával alkalmazza; korai megkeseredettsége és a horatiusi arany középút vállalása, még a verssorokban megvillanó borospoharak fénye is költészetünk első - fel nem ismert - aranykorát idézi.

Tóth Bálint azon idősebb pályatársaim közé tartozik, akiket személyesen is ismerek, akikkel barátságot tartok. Talán, mert a két évtizednyi korkülönbség ellenére egy időben - a hatvanas évek végén - voltunk "fiatal" költők? Ez is ok lehetne, de mi - bármilyen furcsa - néhány éve Tbilisziben barátkoztunk össze, a minden földi jóval megrakott grúz asztalok mellett. A grúz - ma már így illik mondani: a georgiai - írószövetség meghívására jártunk ott néhányan, egy máig kiadatlan georgiai költői antológia fordítóiként. Georgiában az emberek rengeteget esznek és isznak (az ország paradicsomi gazdagságát a szovjet hatalom sem tudta megszüntetni), de senki sem issza az asztal alá magát, mert a lakomák rendjére mindig egy tekintélyes személy, a tamada vigyáz. Ő vezeti le az estet, tőle kell engedélyt kérni pohárköszöntő mondására, s ezek a pohárköszöntők oly cirkalmasan-ékesek és terjedelmesek, hogy mire egyet-egyet végighallgatunk, minden gőz elszáll a fejünkből. Magyar részről, bár jónéhány jelesség volt a csoportban, Tóth Bálint mondta a egcirkalmasabb- ékesebb és legterjedelmesebb pohárköszöntőket, s jelenségnek is ő volt a legrobosztusabb - úgy tornyosult a gyümölcsöstálak, fűszeres illatú sültek, boroskancsók, metszett kristályserlegek fölé, mint egy 18. századi papköltő valamelyik erdélyi mágnás lakomáján. Hát igen, Bálint úr nem a mi kisszerű korunkba való - mégis szerencse, hogy a kortársai lehetünk. Legyen ő a tamadánk az eljövendő aranykor lakomáján!
Csak megérjük!

Baka István
(Délmagyarország, 1992. január 16.)

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Tovább olvasom