A pénteki kordonbontás leginkább jelképes pillanata számomra az a néhány perc volt, amikor negyed tizenkettőkor megérkeztek a rendőrosztagok, a fideszes képviselők meg, mint akik jól végezték dolgukat, felöltőiket leporolva, tenyereiket összecsattantva visszaballagtak a Parlament felsőházi termébe, folytatandó a frakcióülést. Szájer EU-képviselő, aki most Brüsszelből hazaszaladt védeni demokráciánkat, nem győzte hangsúlyozni, hogy nem bújnak a mentelmi jog mögé, vállalják, amit tettek. Ezt Orbán pártelnök megismételte, sőt, eddigi türelmüket méltatta, amivel október 22. óta eltűrték a „műveleti területi kerítést”, mely szerintük a demokratikus alapjogok durva megsértésének tárgyiasulása széles e hazában.
A baj csak az, hogy a mentelmi jog éppenséggel a tettenérésre nem vonatkozik. Éppen ezért intenzíven beleképzeltem magam a Kossuth térre vezényelt rohamrendőrök és parancsnokaik helyzetébe, amint éppen azért fohászkodtak, nehogy addig érjenek ki a térre, míg a fideszesek vissza nem ballagnak a T. Házba, mert akkor – ne adj’ isten – még cselekedniük is kellene. Amit jogsértés esetén amúgy számukra a törvény előír. A téren lévő néhány kollégájuk addig is félrenézett, amíg Orbánék szakszerűen – pajszerrel, fogóval, miegymás – elbontották a kordont. Mikor aztán megérkezett az erősítés, a Fidesz hon- és euroatyái meg már sehol, akkor szépen élő láncot alkottak, elviseltek jó pár pfújolást meg köpést, és újraépítették a vaskorlátokat. Erre mondta azt Szijjártó szóvivő, hogy ők meg majd újra elbontják, ha eljön az ideje. Petrétei rendőrminiszter meg, hiszen a tettenérés elmaradt, délután már nagy bátran nyilatkozhatta, hogy parlamenti képviselőkre is lesújt ám a törvény szigora. Na, mindez így együtt totális káosz, csúsztatáshegyek, gyávaság, sunyiság, a magyar demokrácia agóniája a szemünk előtt szárba szökkenve megint.
Laikusként moralizálva, jogászkodva azért rámutatnánk néhány alapvetésre. Így arra, hogy semmiféle (vélt) jogsértést nem lehet egy másik, nyilvánvaló jogsértéssel orvosolni. A képviselő pedig törvényalkotó, s amennyiben éppen ő rúgja föl a maga alkotta törvényeket, akkor mit vár azoktól, akiknek be kellene tartania azokat. Alapvetés az is, hogy a demokrácia nem szólamok, hanem intézmények kérdése elsősorban. Így tavaly októberig többé-kevésbé közmegegyezés volt a rendőrség pártatlanságának elfogadásáról, ám mostanra egy tökéletesen elbizonytalanított apparátusunk lett. Lásd: most is sikeresen elkéstek a Kossuth téri tettenérésről. Na, ha innen nézzük, tényleg nagyon rosszul állunk demokráciaügyben. Persze minek jogászkodni akkor, ha a legnagyobb ellenzéki párt kerítésbontó vezére, aki maga is jogász lenne, tegnap délután nagy bátran ki is jelentette: „Mi nem tagadjuk le, amit csináltunk, hanem vállaljuk: lesz, ami lesz. Nem is érdekel bennünket ez az egész jogi vita, mert akárhogyan is jogászkodnak, egy dolog biztos, hogy ilyen jogállamban nem fordulhat elő.”
Na ebben egyetértünk, s ehhez jönne akkor még „az eltévedt lovas”.