A kalap megáll a levegőben, mert olyan sűrű a levegő. Főleg az iskolák, a kórházak körül, a leépítések és a bezárások miatt. Már hónapok óta ezen folyik a vita. Egyszerű a magyarázat: nincs forrás, kiapadt, kiszáradt, bedugult. Hát ennyire szegények vagyunk? Vagy rövidlátóak? Sok mindenre jut pénz, pont oktatásra, kórházakra, egészségügyre, kultúrára ne jutna? Na ezt azért mégse! Hisz az ellen még az óvodások is felemelik a szavukat. De tiltakoznak különböző tanintézmények diákjai, tanárai és a szülők. Egyetértek velük. Közvetlenül érint, aggódom az ifjúságért és a magyar nemzetért. Nincs forrás! Forrás van, csak elterelték, terelgették, mint búvópatak majd egyszer felszínre tör, több ezer kilométerre a forrásvidéktől. Keressük az igazunkat ezer kilométerekre határainktól? Milliárdok tűnnek el kézen-közön. A milliós végkielégítésre van forrás, mert azt a törvény írja elő? Azt is lehetne mondani: „Uraim, járni jár, csak nem jut.” Szegénységről egyetlenegy példát szeretnék ismertetni. A második világháborút követően az egész ország romokban hevert, vasutak, hidak (4000), gyárak felrobbantva, a lakosság kifosztva, romhalom mindenütt. De egyetlenegy iskolát, kórházat be nem zártak, ilyesmi fel sem merült. Sőt, újak épültek a romokon, mert a magyar nép csodákra képes. Azóta eltelt több mint hatvan év. Szegényebbek vagyunk, rosszabb a helyzet? Na ne!