„Bár sok 'nagy könyvem' van, máig az egyik meghatározó élményem a háború utáni amerikai irodalom képviselőjének, William Styronnak a regénye, a lengyel asszony, Sophie tragédiája. A mű – és a belőle készült kivételesen gyönyörű filmfeldolgozás Pakula rendezésében, kedvencemmel, Meryl Streeppel a főszerepben – a holokauszt sajátos szemszögű feldolgozása, annak példája, hogy a fasizmus a zsigerekig hat, feldolgozhatatlanul.

A cselekmény három szálon fut: a fiatal Styron íróvá és felnőtté válása kapcsolódik Sophie és zsidó szerelme, Nathan történetéhez. Megismerjük az asszony múltját, az auschwitzi táborban megélt rettenetet, melyet túlélt ugyan, de az ott kapott sebek soha be nem gyógyulhatnak. Nathan, a zsidó géniusz – bár személyesen nem élte át – nem tud megbirkózni a zsidóságot ért traumával, Sophie pedig az emlékeivel. Szerelmük nem hozhat megváltást, csak önmaguk és egymás kínzását, s végül a világ teljes elutasítását, majd a kettős öngyilkosságot.

A legnagyobb ellentmondás, hogy Sophie nem zsidó: előkelő neveltetésben részesült, konzervatív, sőt antiszemita lengyel családból származik, s véletlenül kerül gyermekeivel Auschwitzba. A birkenaui rámpán az SS-orvos követelésére választania kell gyermekei közül: kisfia és saját élete megmentése érdekében lemond a kislányáról, ezért halálos bűntudat emészti.

Sorsa azt mutatja, hogy a borzalom nem válogat, nincsenek felmentettek a fasizmus hatása alól, ha hagyjuk, esetleg hozzá is járulunk, hogy a gonosz uralkodjon a világban, mindannyian kiszolgáltatottá válunk. Sokszor elgondolkodtam már, hogy vajon én hogyan tudtam volna a gyerekeim közül választani… És a regény végén az író kérdésein is: Mondd, hol maradt az Isten Auschwitzból? Hát az ember hol maradt?"