Délmagyar logó

2019. 07. 16. kedd - Valter 13°C | 25°C Még több cikk.

A félelem őrzi a komfortzóna határait

2010.03.12. 08:22:30

Általában húsz-huszonegy nap kell ahhoz, hogy új szokást alakítson ki az ember, vagy elhagyja azt, amely már terhes számára.

Megfigyelésem szerint ez az állítás akkor igaz, ha nagyon erős motiváció (pl. az orvos komoly betegséget diagnosztizál), vagy pedig nincs túl nagy távolság a régi modell és az új minta között. Minden ember rendelkezik kényelmi zónával, vagyis komfortzónával. Szeretjük a kiszámíthatóságot, a biztonságot akkor is, ha csak látszólagos. A megszokás nagy úr!

A komfortzóna határait tíz százaléknyi rugalmassággal őrzi a félelem.

 

 

Fenyegetve érezzük magunkat a változástól, a sikertől, a kudarctól, a kihívástól, a felelősségvállalástól. Ha nagyobb változás áll be például pénzügyeinkben - legyen az pozitív vagy negatív irányú - kompenzáló magatartásba menekülünk. Ha tíz százalékkal többet keres az ember, mint amennyit megszokott, azonnal költekezni kezd. Amikor pedig hasonló arányban csökken a jövedelme, beindulnak a túlélési mechanizmusok, azonnal keresi a többlethez jutás lehetőségeit.

A beállítottság dönti el, képesek vagyunk-e, és ha igen, milyen ütemben tudjuk a komfortzónánk határait tágítani.

Amikor a kilencvenes évek közepén kezembe került az Agykontroll alapkönyve, azonnal kipróbáltam a Szokáskontroll gyakorlatot - nem akartam többé cigizni. Valamennyire csökkenteni tudtam a naponta elszívott mennyiséget, de képtelen voltam véglegesen lemondani róla.

Annak idején azért szoktam rá, mert a nővéreim dohányoztak, így számomra is természetesé vált a füstölés. A terhességem ideje alatt egyetlen szálra sem gyújtottam már. Később, talán az elhízástól való félelem miatt szoktam vissza.

A lányom egyszer földúlva érkezett haza az iskolából: „Anya szokj le a cigiről, mert meghalsz." (Délelőtt a dohányzás káros hatásairól hallgattak meg egy előadást.) Az ő aggódása viszonylag erős késztetést indított el bennem, de még sem tudtam lemondani a bűzrudakról. Mindig találtam kifogást a visszaszokásra, bár a vágy megvolt bennem a változásra. Végül lazára vettem a dolgokat. Minden alkalommal, amikor rágyújtottam, azt gondoltam magamban: „Eljön annak az ideje, amikor nem dohányzok. Eljön annak az ideje, amikor nem gyújtok rá." Így ment pár hónapig. Míg nem eszembe jutott, összeírom, milyen tévhiteim vannak ezzel a szenvedéllyel kapcsolatosan, amelyek arra késztettek, hogy újra és újra visszaszokjak. A legerősebb az elhízástól való félelem volt.

Összegyűjtöttem azokat az előnyöket, amelyekre szert teszek, ha már nem dohányzok. Az Agykontroll szokáskontrollját használva kitűztem a határidőt. 1997. március 15-én eldöntöttem április 15-től leteszem a cigit. Ellazult állapotban naponta háromszor elképzeltem, hogy tiszta a tüdőm, könnyebben futok a buszra; a ruhám, a szám végre nem büdös; pénzt takarítok meg; ideális marad a súlyom; nem zavar, ha körülöttem cigarettáznak. Április 14-ig elpöfékeltem a napi adagomat, 15-én felébredve kíváncsian teszteltem magam. Elővettem a táskámból a cigarettásdobozt, nézegettem... olyan érzésem volt, mintha nem tudnám mire való, mi van benne.

Teljesen közömbössé vált számomra, pedig a húsz éven keresztül függőségben éltem.

Azóta sem gyújtottam rá, az elhízástól sem félek. Olyankor, amikor a táskájában idegesen cigarettáért matató embert látok a buszmegállóban, eszembe jut: annak idején el sem tudtam volna képzelni, hogy várakozás közben ne gyújtsak rá. Ma pedig az tűnik hihetetlennek, hogy mekkora nikotinéséggel küzdöttem.