Borbás Edina új regénye 14 évvel mostani világunk után játszódik. A 2000-es évek elején végigsöprő világjárványok új időszámítást hoztak az emberiség életébe: természetessé vált az érintésmentes lét és a másfél méteres távolságtartás. Az emberek ennek megfelelően már nem is ismerik az intimitást: virtuális szobákban, hologramjaik által lehet csak párkapcsolatuk, a gyermekek pedig tenyésztve, nem nélkül születnek.
Ezt a világot akarja megváltoztatni és úrra a régi kerékvágásba terelni Michelle, aki éppen egy állásinterjúra siet San Francisco legmodernebb toronyházának legfelső szintjére. Ám a lift a harminckettedik emeleten megáll, és Orix, a ház mesterséges intelligenciája bejelenti a karanténállapotot. A fertőzés bejutott az épületbe, ezért mindenkinek el kell különülnie. A lány lift-béli utastársával, Bruce-szal kénytelen megosztozni a férfi lakosztályán, mivel elájul a szűk térben, a férfi pedig – távolságtartás ide vagy oda – a kezében cipeli be magához. Hamar kiderül, hogy Michelle nagyon jól járt, a férfi ugyanis a legmagasabb besorolásúak közé tartozik, ennek értelmében pedig mindene van, amiről a lány még csak nem is álmodozhatna.
A luxusbörtön tulajdonosa nem más, mint a toronyház mesterséges intelligenciájának megalkotója. A magának való férfiről azt beszélik, hogy Orix-et elhunyt felesége tudatával ruházta fel. Az első órák kényelmetlen feszengése után a kényszerű lakótársak egyre jobban megnyílnak egymásnak, és hamar kiderül, hogy Bruce egyáltalán nem szemérmes, ha a szabályok felrúgásáról van szó. Őt nem érdekli, hogy büntetés jár a másfél méteres távolságtartás megszegéséért, és ahogy az egy jó romantikus történethez illik, meg is tanítja a nőnek, akinek fogalma sincs az emberi érintésről, milyen az igazi férfi-nő kapcsolat. Csakhogy van valaki, aki elől nem bújhatnak el és mindezt ne is nézi jó szemmel: a volt feleség személyiségére épített mesterséges intelligencia, mely kezdi túlnőni mesterét és eltökéli, hogy ha életek árán is, de visszaszerzi magának Bruce-t.
A regény nem is boncolgathatna aktuálisabb témát, hiszen a mindennapjaink már most is a távolságtartásról és karanténról szólnak. Azonban hamar belecsöppenti az olvasót egy komor és elkeserítő jövőképbe: egy olyan világot tár elénk, ahol érintés a betegség elkerülése érdekében teljesen eltűnt. A technológia ugyanakkor rendkívül magas szinten áll: egy épület számítógépes rendszere is tudja érzékelni a fertőzést, automatikusan tud fertőtleníteni és gyakorlatilag mindenkit az ellenőrzése alatt tud tartani. Még a másfél méteres távolságot is mesterséges intelligencia jelöli ki automatikusan, és riaszt is, ha valaki ennél közelebb lép egy másik emberhez. A történetben szerepet kap a robotika is, hiszen mindkét főszereplőnek mesterséges karja van. Érdekes (bár első olvasásra kicsit morbid) szál, hogy amikor kicserélik végtagjaikat, gyakorlatilag egy másik ember által irányított testrészük lesz, amit pedig tapintanak, azt a másik érzi. Bár érzésem szerint ez a téma csak a romantika miatt került a sztoriba, azért ez is egy érdekes jövőkép lehet – ha másért nem, az amputált emberek teljes értékű életének reménye miatt mindenképpen.
Az emberek ebben a világban szintekre vannak sorolva, ez alapján kapnak javakat és hozzáférést bármihez. A kijárási korlátozás pedig utcákra, területekre van meghatározva, aki saját körzetét elhagyja, azt azonnal megbüntetik. Bármilyen kis hibáért pontlevonás jár, ami akár a szintek közötti lecsúszást is eredményezheti. A regény által felvázolt jövőben nincsenek színek és nincsenek egyéniségek sem: mindenki szürke egyenruhát hord, hogy egyformának tűnjenek, még ha mindenki tudja is, hogy nem azok. Nem mondhatni tehát, hogy bármi jó is lenne ebben a világban, főleg úgy, hogy az egyetlen, akár hasznosnak is tekinthető dolog, a számítástechnika egészségünk megóvása érdekében csúcsszintre fejlesztett tudománya is az emberek ellen fordul. Persze ez sem új téma: számtalan sci-fi foglalkozik a mesterséges intelligenciák elszabadulásának kérdésével, Borbás Edina azonban mindezt azzal teszi izgalmassá és egyedivé, hogy gyakorlatilag egy szerelmes nő ámokfutásaként mutatja be.
Bár a történet egy toronyházban, és azon belül is többségében egyetlen szobában játszódik, az írónő így is fordulatos és izgalmas történetet hozott ki belőle. Aktualitása megkérdőjelezhetetlen és csak remélni lehet, hogy a világ nem a távolságtartás ilyen módon való állandósítása, hanem inkább a vírus eltüntetése felé halad. Ettől függetlenül érdekes akár csak az olvasás idejére eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha valóban így kellene élnünk, és gyermekeink azt sem tudnák, milyen az anyai ölelés vagy egy szerelmes éjszaka. Hőseink egyfajta rendszerellenes lázadóként felrúgnak minden létező tilalmat, ennek pedig meg is lesznek a maga következményei. Csak bízhatunk benne, hogy a függő vég nem marad sokáig befejezetlen, és egy következő regényben tovább követhetjük sorsukat. Mert ha nem, az írónő túl sok mindent bízott a befejezéssel az olvasó fantáziájára.
