Az ártatlanság vélelme: film Ted Bundyról - kritika

Az igazat mondd, ne csak a valódit – így hangzik József Attila örökbecsű sora, amely a maszk mögötti ember, a látszat mögötti érzések, illetve a felszín alatti mélységek létezésére hívja fel a figyelmünket. Akár ez is lehetne Joe Berlinger rendező filmjének mottója, hiszen az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (ez mind a film címe!) egy olyan ember élettörténetét mutatja be, aki sehogyan sem illik bele a sorozatgyilkosokról alkotott képünkbe.

Ted Bundy a profilidegen bűnöző mintaképe: életvidám, megnyerő modorú ember, a nők bálványa. Mindeközben azonban brutális kéjgyilkos, aki több tucatnyi áldozatával (kizárólag fiatal lányokkal) bestiális kegyetlenséggel végzett. Felesége ugyanakkor csaknem végig hitt a férfi ártatlanságában, és amikor már minden Ted Bundy ellen szólt, a nő még akkor is hinni akart, reménykedett, hogy férje talán tényleg igazat mond, és valójában semmi köze a gyilkosságokhoz. A becsapott feleségen kívül még számtalan nő volt azon a véleményen, hogy Ted ártatlan, gondolván, egy ilyen jóképű, sármos, kedves férfi aligha követhet el olyan elképesztő bűntetteket, mint amikkel a „kegyetlen" és „részrehajló" ügyészség vádolja őt. Az emberek a szemüknek hisznek, az állatok viszont ennél többet képesek érzékelni.

Amikor Ted Bundy egy kutyával néz farkasszemet, az addig szelíd állat hirtelen megvadul, magából kikelve ugatni kezd, majd rémülten nyüszít, mint aki egy szörnyet lát – és valóban. Ez egyike az Átkozottul veszett… méregerős jeleneteinek.

Berlinger filmje a látszatvalóság és az igazság fent vázolt kettősét emeli a középpontba, ennek kibontásához pedig egy igen érdekes koncepciót választott. A film ugyanis hiába szól a világtörténelem egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosáról, a cselekmény jórészt egy tárgyalóteremben játszódik, gyilkosságot alig látunk, sőt. Berlinger le se tagadhatná, hogy a dokumentumfilmes műfajból érkezett. A film első fele keszekuszán egymásra dobált események szenvtelen füzérének tűnik, de nézeti magát, ez tagadhatatlan. Ennek legfőbb magyarázata pont Berlinger koncepciójában rejlik: mi magunk sem tudjuk elképzelni Tedről, hogy szabadidejében embereket öl, mert csak annyit látunk, hogy egy, magát ártatlannak valló és annak is látszó férfit meghurcol a hatóság. Ha ez így megy tovább – gondolja a gyanútlan néző –, szerencsétlen férfinak még a házassága is rámegy a dologra. Azután jönnek a bizonyítékok, egyre több és egyre komolyabbak, és innentől kezdve egy tárgyalóterembe költözünk – csaknem a játékidő végéig.

Az Átkozottul veszett… úgy lesz egyre jobb film, ahogy a tétek is növekednek. Értékét azonban nemcsak a sajátos hangú rendezés adja, hanem egy színész, aki bő tíz évvel ezelőtt még a High School Musical című tinifilmben borzolta a jó ízlésű emberek kedélyét, utána Robert De Niro mellett ripacskodott, majd a Baywatchban idétlenkedett, hogy eljusson idáig.

Ő nem más, mint Zac Efron, az egykori szépfiú, akiről senki emberfia nem mondta volna meg soha, hogy egyszer valaha színész lesz belőle, mármint SZÍNÉSZ, így, nagybetűkkel. Efron alakítása egyszerűen pazar, néhol megdöbbentően hiteles, és nem azért, mert túljátssza szerepét, hanem mert képes arra, amire a legnagyobbak: tekintetét beleégeti a néző retinájába, és egy idő után elég csak megjelennie a vásznon, viszi a hátán a teljes produkciót.

A film első fele keszekuszán egymásra dobált események szenvtelen füzérének tűnik, de nézeti magát, ez tagadhatatlan.

A feleségét játszó Lily Collins nem is mindig méltó partner, ellentétben John Malkovichcsal, aki kisujjból, mégis tűpontosan hozza a bíró karakterét. Az Átkozottul veszett… címéhez képest meglepően visszafogott darab, amit elsősorban Zac Efron alakítása, másodsorban a tényszerű, dokumentumfilmes rendezés miatt érdemes megnézni.