Szabó Tamás Afrikából is hozott trófeát - Nagyapja pecabottal a kezében várta haza az iskolából

– Édesapám és édesanyám is versenyhorgász volt, nagyapám a tömörkényi gazdaság halászmestere. Gyerekkoromban délelőtt ásott nekem gilisztát, várt haza az iskolából, együtt bicikliztünk a Tisza-partra – magyarázza a csanyteleki Szabó Tamás, honnan vezetett az útja a közelmúltban lezajlott dél-afrikai horgászvilágjátékokig, ahol vele együtt aranyérmet nyert a magyar feederválogatott. Tamás a csongrádi Bársony István szakközépiskolában tanult, hivatásos vadász lett Csanyteleken, közben vadgazda mérnökként diplomázott a Debreceni Egyetemen. Visszatért iskolájához, előbb hivatásos vadásznak, majd szakoktatónak is, 21 éve. Vállalkozást alapított, vadaskertet működtet Kistelek mellett, fővadászi állást vállalt, és közben a csanyteleki társaságnak is dolgozik. Emellett szakít időt a pecázásra.

Tele a pontymatrac. Évek óta az élvonalban versenyez Szabó Tamás.

– Amikor a szüleim versenyeztek, sokat számított a felszerelés minősége. Ők mindig följutottak a másodosztályból az elsőbe, aztán visszakerültek, mert a nagy versenyhorgász-központok jobban ellátott sportolói elébük kerültek. Akkor már mostani csapattársam, Erdei Attila és Ambrus Tibor is versenyzett a makóiaknál. Én is indultam, az akkor egyetlen létező szakágban, úszós horgászatban. Egyszer Walter Tamás mellé kerültem – vele szintén együtt voltam a válogatottban – , ő akkor már kétszeres világbajnok volt. 10 deka különbséggel második lettem mögötte a szektorban. Ugyanúgy az ő nevével forgalmazott botot használtam, én az egyszerűbb változatot, ő a csúcsminőségűt. Ő mondta ki, ha nincs ilyen különbség a felszerelésünkben, lehet, én nyerek. Gratulált és biztatott. Amikor Lantos János Csongrádon feedercsapatot szervezett, csatlakoztam, együtt indultunk, segítettük egymást. Jól szerepeltünk, mellénk állt a Top-Fish, szponzorként – és attól kezdve a felszerelésre nem volt gondunk.

Tamás az országos bajnokságban évek óta az élmezőnyben végez, ezért lett válogatott. A hatfős csapatból a felkészülésen mindenki pecázik, a kétnapos versenyen csak öt fő. Most már az induláskor eldőlt, hogy mivel Tamás az újonc, ő lesz a tartalék, aki csak az edzésnapokon horgászik. Az angolok ott, a felkészülés alatt, saját háziverseny alapján döntöttek az öt főről – így viszont nem segítették egymást, csak az utolsó két napon. – Ez döntött. Mi mindent megbeszéltünk mindennap, és feltétel nélkül megbíztunk egymásban. Naponta elosztottuk a feladatokat, kísérleteztünk. Egy hatalmas tározó 2,4 kilométerét foglalta el a mezőny, 120 ember. Napokon át etettünk, így napról napra egyre több hal érkezett. Ezekből adott idő alatt a legtöbb példányt kellett kifogni, lehetőleg a nagyobbakat. Európában kukoricát keverünk az etetőanyagba, az helyben tartja a nagyobb halakat. Itt ez nem működött, épp hogy ritkultak a kapások. Rájöttünk, bármilyen furcsa, kevés etetőanyaggal kell pecázni, hogy minél hamarabb megtalálják az egy szem, horgon lévő kukoricát. A nyertes taktika kidolgozása ugyanolyan fontos meló volt, mint utána jól szerepelni.

Szabó Tamás a diákok között. Vadgazdálkodást tanít, és emberismeretet is. Fotó: Kuklis István

Siker? A vadászatban és a horgászatban is a minél gyorsabban megszerzett trófeát tartják igazi eredménynek a laikusok. Tamás azt vallja – a diákjainak is azt tanítja –, nem az a fontos, hogy minél hamarabb elejtsük a zsákmányt. Ez ugyan jellemfüggő, de akit érdekel az is, hogyan lehet közel kerülni az állathoz, hogyan lehet jól gondoskodni róla, az több örömet fog találni az életben.