2014.12.23. 16:30
Angyal suhant át a törvényszéki termen
DélmagyArchív 1932: A bírák szemében is könny ült, amikor boldog karácsonyt kívánt az elítélt vak kisfia.
1932. december 23-án, karácsony előtt a szegedi bíróságon Molnár István röszkei napszámos perét tárgyalták; megpróbálta felgyújtani sógora, Szabó Illés tanyáját. A lángokat gyorsan eloltották, nem esett kár az épületben. A bírósági tárgyalás valójában nem is ezért lett emlékezetes. A Délmagyarország tudósítója Klamár Gyula volt (lásd: Lengyel András - Közkatonái a tollnak), s bizonnyal az ő érzékenysége is benne van a beszámolóban.
Molnár István tehát egy éjjelen addig forgolódott ágyában, míg kiment, és egy szál gyufát gyújtott sógora házának tetője alá. A nagy, csendes ember nem is tagadta tettét, de a fogházban már sírva várta az ítéletet, hiszen otthon népes családot hagyott, akik vele is a legnagyobb szegénységben tengődtek – nemhogy nélküle.
A tárgyaláson megjelent Molnár István felesége is, a földműves hároméves, vakon született kisfiával.
Molnár elmondta, hogy sógora, Szabó Illés jómódban élt a szomszédságukban, de az örökségükből nekik jogosan járó 720 pengőből mégis kiforgatta őket. Hiába követelte a pénzt a gazdag rokontól, az csak nem akarta odaadni. Addig mérgezte a lelkét a sérelem, amíg egy éjjel hirtelen elhatározásból gyufára gyújtott.
A bíróság a lehető legkevesebb, 2 éves fegyházbüntetést szabta ki, Molnár István pedig belenyugodott.
Ekkor, ebben a nehéz pillanatban a földműves világtalan kisfia meghajolt és hangosan így szólt: - Boldog karácsonyt kívánok…
És ahogy fáradt kis arcával és szeme helyén a két sötét gödörrel odaállt a nagy terem közepére, angyal, karácsonyi angyal suhant be a terembe és hófehér szárnyával megérintette a szíveket. A bírók pénztárcájuk után nyúltak, az ügyész arca is ellágyult és hulltak az ezüst pengőcskék a kisfiú markába.
A hallgatóság szipogott, zsebkendők kerültek elő a zsebekből, Molnár István is törölgette szemét, s még a bírák is elfordultak egy pillanatra.
Az öreg bírósági teremőr aprópénzt dugott a kisfiú kezébe. Az ügyész megengedte, hogy az elítélt odaüljön felesége mellé, falatozzon és beszéljen a gyerekkel. A hallgatóság ezután a folyosóra özönlött utánuk, munkanélküli, szegény emberek vették elő pár fillérjüket.
A soron következő vádlott, mielőtt bement volna a terembe, pénzt dugott a kisfia kezébe; viharvert csavargók, öreg, fáradt emberek, kendős asszonyok, falusi szegények könnyezve vették körül a kisfiút, aki ott ült édesanyja ölében és nyújtogatta kezét. Három sapkás fiatalember is ott álldogált: az egyik pénzt, a másik cigarettát, a harmadik egy darab csokoládét nyújtott Molnárék felé.
Egy asszony elemózsiás kosarat bontott, kacsasült került elő („szemet kapott a szomszéd kacsája, nekünk adták a húsát"), Molnár István könnyezve evett, mintha fájna neki valami belül. A kisfiú pedig „apja arcán babrált és ujjai odaértek" könnyes arcához.
