2015.03.12. 20:13
Így lettek tarkák a Dóm tér hófehér galambjai
DélmagyArchív 1931-1944: Klebelsberg kedvenceiből időnként becsinált lett a népkonyhán, pedig Jászai Böske néni névről ismerte őket. Fénykorukban 800-an voltak a téren.
Klebelsberg Kunó 120 hófehér fajgalambot telepíttetett az újonnan elkészült Dóm térre 1931-ben. A kultuszminiszter a galambokkal teli velencei Szent Márk teret vehette mintának. S talán már látta is, amint a reneszánsz lelkületű szegedi nép búzát szór a vallási tisztaságot jelképező hófehér jószágoknak.
Szegeden azonban egy kicsit másképp történt minden. Lássuk, hogyan.
Tessék galambot etetni! – írta 1931. augusztus 20-án a Délmagyarország. A fehér galambfiókák már eléggé felcseperedtek ahhoz, hogy kirepülhettek. Az illetékesek pedig felhívták a közönség figyelmét, hogy kukoricával, búzaszemmel, kenyérmorzsával lássa el az árkádok fölött megjelenő madarakat. A fehér galambok otthonául a felújított Dömötör-tornyot jelölték ki.
Néhány héttel később azonban már betegség pusztított a galambházban, s egy másik csapás is előállt: a Fogadalmi templom tornyában fészkelő kék-tarka vadgalambok kérőként megjelentek a fehérek között.
A pettyes galamb nem szerepelt a reneszánsz tervek között, ezért a városi galambfelelős ritkítani kezdte a kék galambokat.
Galambtávlatból. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből
Erre azonban a galambok egykettőre a naiv állatvédelem kiemelt témái lettek. A Szegedi Állatvédő Egyesület megbotránkozással értesült arról, hogy a téren mérgezik a kék galambokat és fel is szólalt ez ellen. Az állatvédők ülésén Lantos Béla elnök megemlékezett nemes munkájukról, melynek során a hideg miatt otthon ragadt fecskéket vonaton és repülővel szállították melegebb országokba.
Megszólalt az olvasó is, ugyancsak a kék-tarka galambok védelmében, jelezve, hogy alkoholos takarmánnyal próbálják elkábítani a kékeket. A galambász válaszából viszont kiderült, hogy csakis a beteg galambokat tizedelik, nehogy elterjedjen a betegség. Az egészséges galambokat inkább egy pár kánya fenyegette, amelyek télire beköltöztek a Templom térre.
Ekkor az állatvédő egyesület a kányák kiirtása érdekében indított mozgalmat. Az egyesület nevében Lantos Béla közleményt adott ki, hogy a szervezet már a múltban is mindent elkövetett, hogy a szegedi vércséket irtsa.
Míg végre egy hozzáértő ornitológus, dr. Beretzk Péter, a szegedi múzeum munkatársa közölte a hiperaktív egyesülettel, hogy a vörös vércsék védett madarak és nem esznek galambot.
1933-ra elhanyagolták a galambok gondozását és himlő tört ki közöttük. Ebben az évben a belvárosi plébánia takarította ki a galambházat. 1934-ben a Szegedi Állatvédő Egyesület magára vállalta a galambok gondozását (már 600 galambról volt szó) és havi 1 pengős gyűjtést hirdetett. De a feladat végül a városi főkertésznél kötött ki. A város utasítására azt tervezték, hogy a beteg Klebelsberg-galambokat gyógykezelésnek vetik alá.
A galambok azonban mégis szaporodtak, már mintegy 800-an voltak a téren, és ürülékkel borították be a Dóm tér kőpárkányait és faragványait. A szegedi mérnöki hivatal megoldást keresett a problémára, és a galambok megtizedelése mellett foglalt állást.
Galambetetés a Dóm téren az 1930-as évek közepén. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.
Erre azonban a Délmagyarországnál vezércikkben csapott magasra a kultúra védelme. Ha más nem, legalább a galambok emlékeztessenek a Szent Márk térre, írta a lap 1937. április 16-án. Hiszen, „minden kultúrember csak örülhetett", mikor azt látta, hogy a szegedi közönség nem volt barbárabb, mint a velencei, és nem pusztította ki a galambokat.
A mérnöki hivatal előállt azzal a (meg kell hagyni: eredeti) gondolattal, hogy mindössze egy tucat fehér galambot tartsanak meg, a többit pedig egy ünnepnapon készítsék el becsináltnak vagy paprikásnak a népkonyha számára. Hogy ennyire ne érezze a hivatal a galambok poézisét! – döbbent meg az újság nagyszavú cikkírója.
Ha Velencében merne valaki egy ilyen barbár gondolattal előállani, azt hisszük, nem csak helyi jellegű, hanem egész Európára szóló botrány lenne belőle. Évszázadok emléke fűződik a Szent Márk-tér galambjaihoz és nincs Európának olyan kultúrnépe, amelynek irodalmába ne kerültek volna már bele a velencei galambok. Nálunk a mérnöki hivatal akar gondoskodni róla, hogy ilyesmi ne történhessék.
Április 21-én a Délmagyarország arról számolt be, hogy a galambpusztítási terv megütközést váltott ki a szegediekből. Egyik olvasói levél szerint egyenesen népi mozgalom indult a galambok etetésére – mivel a városháza a kiéheztetésüket választotta.
Napról-napra többen jelennek még és szórnak a kiéhezett galamboknak eleséget, mert nem tartják méltónak a városhoz az állatkínzásnak ezt legkönyörtelenebb módját, a kiéheztetést."
Egy állatvédő olvasó nem sokkal azután azt a zavarba ejtő információt tette közzé, hogy 1937 húsvétja előtt 13-15 éves gyerekek „órákig lövöldöztek" a toronyban, s ennek nyomán a téren számos sántító vagy törött szárnyú galamb jelent meg.
1937. május 6-án az újságban arról jelent meg – eléggé elmarasztaló hangú – hír, hogy a Dóm téri Szentháromság szobor mögött galambcsapdát állítottak fel. A téma két táborra szakította a várost. A közönség egy része a galambok pártján állt, mondván, Velencében sem irtják a galambokat, és mégsem teszik tönkre a Doge palotát.
A cikk szerint a galambász még füttyögött is a kiéheztetett, ártatlan szárnyasoknak, hogy besétáljanak a csapdába. Másfelől viszont az arra járók minden eszközzel megpróbálták elhessegetni a galambokat a veszedelemtől. A közönség galambpárti volt, a galambász pedig káromkodott és fenyegetőzött.
1937-re már 500-600 galamb lakott a Dóm téren, és annyira elszaporodtak, hogy a város ismét megtizedelésükbe kezdett. Időnként a városi népkonyha kapott belőlük, míg a már megismert állatvédő egyesület közbe nem lépett. 1938-ban 250 lehetett a számuk. A város hiába próbálkozott azzal, hogy az eredeti koncepció szerint csak fehér galambok maradjanak meg a téren. Egyik évben összefogdostak 100 fehér galambot, hogy elkülönítve tartsák őket, de ezeket egy éjjel valaki ellopta. Azóta a Dóm téri galambok háromnegyede tarka volt.
1938. június 5-én az újság Jászai Böske 72 éves közkedvelt színházi súgónő útját kísérte a Dóm téren „magukra hagyott" szelíd, kedves állatok között, akik nem mellesleg több százan voltak. A néni névről ismerte jónéhányukat, Pirikének, Samunak, Micinek, Cifrának szólította a galambokat és naponta több kiló eleséget osztott szét közöttük. Böske néni volt a galambok orvosa is: egész klinikát rendezett be otthonában a madarak számára, már állatorvost sem hívott, annyira ismerte betegségeiket. Sokszor nem is vitte már haza a madarakat, hanem ott a téren diagnosztizált és helyben kezelte őket.
A galambok másik önkéntes őre Prettenhoffer Imréné a Dóm téren lakott és erkélyéről etette a templom tetején gyülekező madarakat. A fiatalasszony havonta 50 pengőt, kb. egy negyed fizetést is kiadott galambeleségre.
— Nem tudom nézni, amikor az állat éhezik, inkább én nem eszem — mondja a fiatalasszony. Itt nem nagyon törődnek az emberek az állatokkal. Az idegenek sokkal jobb szívűek. Nyáron, amikor jönnek a filléres vonatok utasai, sokan vesznek eleséget a galamboknak a templom bejáratánál árusító asszonytól, hogy élvezzék a galambetetés örömét.
— Olyan szépek, kedvesek ezek a galambok — folytatja, — hogy semmi áldozatot, sem sokallok értük. Sok ember azonban ezt is irigyli. A városnál, a ház tulajdonosánál panaszt tettek ellenem, hogy az erkélyről etetem a galambokat. Pedig ez senkit nem zavarhat. Az emberek gyűlölködnek, irigykednek, csak az állatok jók. Az állatok meghálálják, amit értük teszünk a szerető ragaszkodásukkal.
1941-ben újra pusztították a galambokat. Ebben az évben az újság újabb galambpacifista cikket közölt a hajtóvadászatról, majd rövidesen életjelt adott magáról Lantos Béla állatvédő elnök is, és megköszönte a cikket. Lantos Béla egyenesen az állatvédelmi törvénnyel ellentétesnek nevezte a galambok lelövését.
1944-re már egyetlen Klebelsberg-féle fehér galamb sem volt a téren. Eltűnésükben közrejátszott, hogy a város egy ideje nem etette őket; 1939-től nem rendeztek szabadtéri játékokat sem a Dóm téren (20 év szünet után, 1959-ben indult újra). Kevesebb idegen járt a Fogadalmi templomnál és ők nem tartották el a 10 fillérért eleséget áruló asszonyt a Dömötör-torony előtt. Rövidesen újra betegség is pusztított a galambok között, s végül 1942 kiemelkedően hideg tele sok galambot elpusztított.
