2017.10.02. 21:38
A nap, amikor a szovjetek elfoglalták Szegedet
DélmagyArchív 1944: Levél született Szeged polgári feladásáról és egy maroknyi szervezett munkás a szovjeteket várta, de ez alig számított. A háború a saját útját járta.
Az 1944. október 10-ről 11-re virradó éjjelen Szegedet elfoglalta az előretörő szovjet hadsereg. A város kevés pusztítással átvészelte a front áthaladását, Szeged tényleges területén nem voltak súlyos utcai harcok, a város lövetése egy napig tartott, bár ez a nap 50 polgári áldozatot követelt. Mire az oroszok elérték Szegedet, már egyértelmű volt, hogy bekerítő stratégiájuk sikeres.
A város helytörténeti kánonjában helyet kaptak Szeged polgári megadásáról és a szovjeteket segítő szegedi kommunistákról szóló történetek is. Ezekre a háború utáni Szegeden politikát lehetett építeni.
Fehér zászló a szegedi városházán
A szegedi légópincékben 1944. október 10-én nem lehetett biztosat tudni a harci események alakulásáról. A várost el nem hagyó hivatalnokok szemével nézve ezen a napon úgy tűnhetett, az oroszok képesek szétlőni Szegedet. Október 10-én hajnali 5 órától az Újszeged előtt álló szovjet egységek ágyúkkal és aknavetőkkel kezdtek lőni a városra.
A polgári személyek haláláról érkező hírek október 10-én arra ösztönözték a megbízott polgármesterként hátramaradt Pálfy György tanácsnokot, hogy a maga módján megkísérelje Szeged feladását. Ennek a polgári megadásnak a valós hatása ma sem teljesen világos, a döntés drámája azonban nem évült el.
Pálfy György tanácsnok régi szegedi család sarja, Pálfy József szegedi polgármester fia volt. 1944 szeptemberében a város kiürítésének megszervezésekor előre jelezte: a kiürítési utasítás ellenére sem hagyja el Szegedet. Ezért, amikor a város törvényhatósági vezetői október 8-án elmenekültek, Pálfy György kultúrtanácsnok volt a legmagasabb rangú hivatalnok, akire Szegedet lehetett bízni, „amíg a régi adminisztráció vissza nem tér„.
Pálfy György
Pálfy október 10-én délután a városháza légoltalmi pincéjébe összehívott öt Szegeden maradt vezető polgárt, akiket az adott körülmények között el tudott érni (erről utólag, 1944. október 23-án jegyzőkönyv készült, amit a törvényhatóság is elfogadott december 27-én). A megbeszélésen Pálfyval együtt a pincében tartózkodott dr. Viola György tisztifőorvos, Wagner Ferenc kereskedő, Örley Zoltán ny. alezredes, Lippay Gyula gyárigazgató és Bohó András vegyészmérnök.
Pálfy György vezette fel a témát: a szovjet tüzérségi tűz miatt a város fenyegetett helyzetben van. Fel kell venni a kapcsolatot az orosz katonai parancsnoksággal, hogy a lövetést és a vérontást szüntessék be, mert “rendszeres katonai ellenállásról a városban” úgysem lehetett szó. Az öt férfi helyeselte ezt. Mindannyian úgy tudták, hogy a városban már nincs komoly védelmi erő. Pálfy György elmondta még, hogy megkerestette a szegedi védelmet irányító magyar parancsnokot, amaz azonban elzárkózott a város megadása elől. (Ez az információ azonban kétséges: Kanyó Ferenc szerint Pákh Miklós ezredes október 10-én már nem tartózkodhatott Szegeden).
A hattagú tanács ezután levelet fogalmazott a szovjet parancsnokhoz, amelyben Pálfy György személyesen vállalt felelősséget azért, hogy Szegeden nem lesz polgári ellenállás. A levelet Voronkov Teofil városházi tisztviselő (egykori cári tiszt) fordította oroszra. Bohó András mérnök vállalta, hogy egyedül útnak indul és elviszi a levelet a Szeged határában feltételezett orosz csapatokhoz. Bohó saját visszaemlékezése szerint az alsóvárosi temető környékén október 10-én este 8 órakor találkozott az első szovjet páncélossal és parancsnokának átadta a dokumentumot. A mérnök visszaemlékezése szerint az irat eljutott a katonai parancsnokhoz. (Bohó András verziójára még visszatérünk). Pálfy György pedig október 10-én kitűzette a szegedi városházára a fehér zászlót.
Szovjet patrul hajnali negyed ötkor
Pálfy György a város „felszabadulásának„ évfordulóját ünneplő Délmagyarországnak kétszer is beszélt az október 10-iki napról. Alábbi mondataiból kihallik, hogy döntését súlyos, már-már magányos döntésnek látja és feltételezi, hogy annak következménye lehetett a város megkímélése.
— A front közeledett. Október 9-én közölték velem, hogy szénhiány miatt megszűnik a közvilágítás és a vízszolgáltatás. Este 9 órakor lakásomon tartózkodtam, amikor — mint később megtudtam — ismeretlen visszamaradt magyar katonakülönítmény felrobbantotta a hidat. Aznap éjjel nem aludtam. Tűnődtem, mitévő legyek. Nekem nem volt kapcsolatom a munkásmozgalommal. Semmilyen pártnak nem voltam tagja, és habár nem félemlítettek meg az orosz hadseregről keltett híresztelések, mégsem tudtam azonnal állást foglalni. Csak hajnal felé döntöttem el magamban: átadom a várost.
A döntés nem volt tét nélküli. Mivel nem engedelmeskedett a korábbi kiürítési parancsnak, a Szálasi-kormány halálra ítélte és (Pálfy állítása szerint) jelképesen felakasztotta Budapesten. Számíthatott arra, hogy ha csak egy napra is visszatérnek a magyar-német csapatok, a valóságban is felakasztják. Ugyanakkor felesküdött hivatalnok volt, a szovjeteknek mégis átengedte a várost. Ha Szegeden garanciája ellenére polgári lázadás tört volna ki, ő akkor is vesztes lett volna.
Bohó András tehát saját bevallása szerint átadta a levelet – és abbamaradt a szovjetek tüzérségi tüze. Senki sem tudhatta, hogy ez a levél hatására történt-e. A levél nem marad fenn az orosz archívumokban, a szovjet hadijelentések pedig nem arról szóltak, hogy a szegedi polgármester átadta a várost, hanem arról, hogy az ellenállhatatlan Vörös Hadsereg éjszaka elfoglalta Szegedet. Pálfy Györgyöt mindenesetre október 11-én hajnalban egy patrul élén egy szovjet tiszt név szerint kereste a városházán.
„1944. október 11-én. hajnali negyed ötkor egy szovjet tiszt vezetésével patrul érkezett a városháza elé, s név szerint engem keresett.
Amikor a városháza kapuján néhány perc múlva tolmácsom kíséretében kiléptem, a patrul közrefogott, és a MÁV-igazgatóság épületébe kísért. Ott egy vezérkari ezredes fogadott, aki beléptemre fölállt, s első kérdése ez volt: Miért maradt Ön itt? Erre azt válaszoltam: Számomra a szenátusi stallum nemcsak reprezentatív tisztséget és jogokat jelent, de azt a súlyos kötelességet is, hogy városom legnehezebb órájában a lakossággal együtt legyek, és el ne hagyjam.
A tiszt ezek után közölte velem, hogy mára virradóra a szovjet hadsereg a várost elfoglalta. Ennélfogva Szeged katonai parancsnokság alá került. Ezután kezet nyújtott, s közölte, hogy a szovjet hadsereg parancsnoksága nevében a város polgármesterévé nevez ki, s ettől kezdve a katonai parancsnokság utasításait, rendelkezéseit köteles vagyok végrehajtani.”
Valami rablóvezérnek rövid életű uralma
Természetesen a szegedi kommunista helytörténetből sem maradhatott ki Szeged „felszabadulásának” sztorija. Egy évvel a város elfoglalása után az akkor már kommunista Délmagyarországban megjelent az első visszaemlékezés – egy kicsit másképp.
Ez a cikk nem említette név szerint a városházi pincében jelen lévő személyeket, viszont név szerint tudta, hogy Komócsin Illés és Fodor Imre szakszervezeti munkások voltak azok, akik építőmunkásokból valamint munkaszolgálatosokból még október 8-án megszervezték a szegedi polgárőrséget. A munkaszolgálatosok megszervezését Pálfy György is saját tetteként említi, de jelzi, hogy azokban a napokban „olyan emberek is ott voltak a városházi légópincében, akiket nem ismert”. Egy biztos: gyorsan szükség volt a karhatalomra, mert egyesek a szegedi gettó lakásait és szegedi üzleteket kezdtek fosztogatni október 9-én.
Mindkét visszaemlékezés említi, hogy október 10-én egy elkésett német járőr 4 (vagy 6) polgári személyt lelőtt a városháza kapujánál. Pálfy szerint túszok lehettek, a kommunista változat szerint pedig a németek bosszút álltak, amiért a városházán nem nyitottak kaput.
Innentől a két történet több ponton egyezik. Aznap este a városháza pincéjében lévők légoltalmi telefonjából kifogyott a telep, és egy lámpa elemével sikerült az alsóvárosi légoltalmi pincével felvenni a kapcsolatot. Onnan jelentették, hogy a közelben orosz páncélosok álltak meg, vagyis a Szabadkai út felől bevonultak az oroszok Szegedre. Október 10-én este 10 órakor már a Dugonics téren voltak az orosz előőrsök.
Október 11-én hajnalban a kommunista verzió szerint a városházáról azt látták, hogy a Széchenyi téren orosz páncélos áll. A városi vezetők ekkor kijöttek és „átadták a várost„ a Vörös Hadseregnek. Az orosz páncélos parancsnoka pedig megnyugtatóan fogadta mindezt.
Pálfy György a maga verziójában úgy emlékezett, hogy amikor október 11-én reggel 7 óra tájban visszatért a MÁV-székházból, a városházán már alig tudott feljutni a lépcsőn, és tolongtak az irodájában is. Közöttük ott voltak a szegedi munkásmozgalmi veteránok. A kommunista emlékezet is úgy tudja, hogy október 11-én Pálfy György és a szovjet tisztek első megbeszélésén már részt vett Komócsin Illés és Gombkötő Péter, két régi szegedi munkásmozgalmi szervező is, valamint a szociáldemokrata ügyvéd, Valentiny Ágoston, aki egy hét után – alighanem a kommunisták hatására – Pálfy Györgyöt váltotta a polgármesteri székben.
Három nappal később, október 14-én Szegeden landolt a moszkovita kommunista Vas Zoltán (visszaemlékezése a Délmagyarországban itt és itt).
Vas Zoltán egyenesen azt állította visszaemlékezésében, hogy amikor megérkezett, Szegeden nem volt kommunista hatalom, hanem „valami rablóvezérnek rövid életű uralma, aki tudott oroszul és ő kaparintotta magához a hatalmat. Ezért nekem úgyszólván fegyverrel kellett kivernem a városházáról.”
Vas szerint ő mentette meg Szegedet az újbóli szerb elfoglalástól, hiszen „magukat szerb partizánoknak nevező magyarok is el akarták foglalni a felszabadult Szegedet„.
Az eredmény nem az volt, amit a szegedi munkásmozgalmiak vártak. A már említett Gombkötő Péter egy 1944. november 9-én tartott dél-alföldi kommunista ”pártkonferencián„ ezeket mondta:
„A Vörös Hadsereg és a lakosság között a hangulat rossz. Mindenki szeretettel várta a szovjet katonákat, nagyon kedvező volt a fogadtatás, barátságos viszony kezdődött mindkét részről. A bevonulás napjának délutánján azonban már megkezdődtek a fosztogatások a legszegényebb proletárnegyedekben. Nagyon sok külvárosi proletárt teljesen kifosztottak. Nem neheztelünk ezért. A Vörös Hadsereg azonban asszonyainkat, leányainkat is megtámadta, és erőszakot követett el akárhányon. Ez elmérgesítette a helyzetet, és a helyzet ma igen súlyos. Ezen rövidesen változtatni kell.”
(Idézi: Tamasi Mihály: Társadalmi és politikai változások Szegeden 1939–1949 között, 2004, 50. o.)
1945 januárjában Komócsin Mihály az akkor még egységfrontos Délmagyarország falinaptárát igazította helyre. Szerinte az október 11-ét megelőző napokban a szervezett munkásság a rendfenntartás céljából ott sorakozott a városháza mellett, szemben a polgárokkal, akiket alig lehetett ott látni. Ha ők ott fegyvereket kapnak, mondta, akkor október 9-én megakadályozták volna a szegedi közúti híd felrobbantását.
Derék szegedi elvtársak jelzései a szovjeteknek
A kommunista sztorikból kimaradt azonban a város rommá lövetését megelőzni igyekvő levél. A Délmagyarországban csak 1968-ban bukkant fel a Pálfy-verzió. Talán nem mutatott volna jól, hogy a szovjetek lőtték a várost. Vagy Pálfy György 1952-es deportálása és Bohó András 1948-as tiltott határátlépési ügye eddigre felejtődött el valamennyire.
1974-ben azután Sárközi István történész a Délmagyarországban történelemhamisítónak bélyegzett mindenkit, aki Pálfy György visszaemlékezését használta forrásnak. Az 1944. október 23-ikán felvett jegyzőkönyvvel Sárközinek az volt a problémája, hogy az eseményeket úgy tünteti fel, mintha abban a szegedi kommunisták csak passzív szemlélői lettek volna „a felszabadulás eseményeinek„.
A szegedi kommunisták tettei alatt itt a cikket valószínűleg sugallmazó Komócsin Mihály megyei első titkár emlékeit kell érteni, legalábbis ez derül ki Péter László 14 évvel későbbi válaszából. Komócsinék ugyanis tagadták, hogy Bohó András valóban elvitt és eljuttatott volna egy iratot a szovjet parancsnokságra. A dolog azért érdekes, mert Bohó András volt a 6 aláíró közül az egyetlen, aki a kommunistákkal kapcsolatot tartott. A többiek jobbára kisgazdapárti és polgári demokrata nézetűek voltak. Pálfy maga büszkén emlegette, hogy még a szovjetek sem szólították őt elvtársnak.
Sárközi István szerint a szovjetek október 9-én teljesen körülzárták Szegedet, október 10-én pedig már a Széchenyi téren is lehetett oroszokkal találkozni. Vagyis Szeged rommá lövetésétől nemcsak azért nem kellett tartani, mert a szovjet hadvezetés humánus volt, hanem azért sem, mert már tudták, hogy Szegeden nincs nagy ellenállás. Továbbá úgy tudták, hogy október 8-tól Szegeden „kommunista és baloldali érzelmű szakszervezeti munkások vették át az irányítást”. Szerinte Pálfy is tudta, hogy október 9-től, Szeged kiürítése után a kommunisták azonnal „átvették a városi közrend biztosítását„. Sőt, szerinte Pálfyék aziránt is puhatolóztak, hogy a munkásmozgalmi csoport képes-e megvédeni a várost a szovjetekkel szemben. (Ez Pálfy György részéről eléggé nagy naivitásra vallott volna.)
Sárközi is segítségül hívta a szovjetek után érkezett kommunista Vas Zoltán visszaemlékezését:
„Szeged — írja Vas Zoltán —, alig szenvedett rombolást a többi városhoz képest, ami annak köszönhető, hogy a „nagyon derék szegedi elvtársak időben jelezték a szovjet hadvezetőségnek, hogy miképp lehet a német hadsereg őrségének kijátszásával bevonulni”. Nem tudom — fűzi hozzá Vas Zoltán —, hogy ezt a hősies tettet a történelem eléggé honorálta-e?
A város peremkerületein több helyen is beszéltek baloldali érzelmű munkásokkal. Az így szerzett ismereteket és főleg a felderítők adatait felhasználva a helyzet pontos ismeretében, 10-én megkezdték a bevonulást a városba.”
Öreg vagyok, többé ezzel ne zavarjanak!
A történelemhamisítós cikkre 1988. október 11-én jelenhetett meg Péter László irodalomtörténész válasza a Délmagyarországban. Péter László még 1974-ben kereste meg a jegyzőkönyv életben lévő aláíróit, s közülük Bohó vállalta a visszaemlékezést. Őt 1949 júliusában 3 évre ítélték Szegeden, mert állítólag egy találmányát készült Ausztriába csempészni. Az ő vallomása halála után, 1989. október 11-én, jelenhetett meg a Délmagyarországban. Nem csoda, hiszen ez kommunista oldalról is ellentmondott a Komócsin-féle verziónak.
Délmagyarország 1969. október 11.
Bohó András lényegében egy harmadik változatot mesélt el. Úgy emlékezett, őt a munkásmozgalmárok bízták meg azzal, hogy a város átadásának ötletével megkeresse Pálfy Györgyöt. Egy kommunista megbeszélésen vett részt, ahol kiértékelték a helyzetet, és arra jutottak, hogy „kapcsolatot kell teremteni a közeledő felszabadító Vörös Hadsereggel„. Bohó szerint Pálfynak és a városháza pincéjében lévőknek csakis ő vitte ezt az ötletet. Bohó arra is emlékezett, hogy mielőtt elindult a levéllel az oroszokhoz, felkereste Komócsin Mihályt és megtudakolta, van-e még ellenállás a dorozsmai falemezgyárnál.
Ezután részletesen elmesélte, hogyan juttatta célba a levelet a szovjetekhez. E visszaemlékezés után a 89 éves férfi mást már nem kért, csak azt, hogy hagyják békén.
„Rákosi Mátyással annak idején összetűzésem volt, részleteire nem óhajtok kitérni, de azon csodálkozom utólag is, hogy életben maradtam. Amiről most tájékoztattam Önöket, az színtiszta igazság. Ismétlem, megöregedtem, súlyos beteg vagyok, csak bottal tudok járni, azt is nehezen. Arra kérem, semmiféle vonatkozásban ne zavarjanak.”
A háború a saját útját járta
Szeged átadásának történetéről egy legendaromboló, ám igen alapos verzió is született. Kanyó Ferenc levéltáros (1987-es tanulmánya) szerint a Pálfy-levélnek nem lehetett hatása a város elfoglalására, bár a szándék és a tenni akarás fontos volt enélkül is. Érvei:
Valójában tehát Kanyó Ferenc szerint Szeged annak köszönhette viszonylagos épségét, hogy augusztus végén a Makó-környéki ellenállás megtört, a szovjet hadsereg sikeresen végrehajtotta a várost bekerítő hadműveletet, a térségben lévő egyetlen ütőképes német egység visszavonult, a magyar honvédség védelme pedig nem volt eléggé erős. Pálfy György levele, ha eljutott is a szovjetekhez, nem valószínű, hogy befolyásolta döntéseiket. A helyi kommunisták pedig, ha informálták is a felderítőket, a szovjet tisztekkel csak a város elfoglalása után találkoztak.
Pálfy György 1944 októberétől helyettes polgármester, majd 1945. novemberétől 2 évre Szeged kisgazdapárti főispánja lett. 1948-ban betegsége miatt nyugdíjba ment, 1952-ben Ebesre deportálták. Onnan Szatymazra költözhetett vissza, itt halt meg 1970-ben.
A frontáthaladás szegedi kronológiája