Ide nekem mindet, hadd szeressem őket!

Harmadik gyermeke születése után, 1991-ben csatlakozott Kiss Erzsébet a Fészek Nagycsaládosok Szegedi Egyesületéhez, mindenekelőtt azért, mert szeretett volna egy közösséghez tartozni.

– Sok éve otthon voltam már a gyerekekkel, és nagyon vágytam egy közösségre. Nem az volt a konkrét célom, hogy mélyszegénységben élőkön segítsek, egyszerűen csak a gyereknevelésen túl egyéb hasznos dolgot is szerettem volna tenni – magyarázta.

Vegyes közösség

A kilencvenes évek elején az egyesület igen nagyszámú, mintegy hétszáz szegedi és környékbeli családot ölelt fel. Tagjai között egyaránt akadtak módosabb és szűkösebb anyagi körülmények között élő családok.

– Akkoriban még mást jelentett a jólét és a szegénység is, nem voltak ilyen hatalmas különbségek. A nagy gyárak még zömmel működtek, a szülőknek volt állásuk, így pénzük is, ezért a legtöbb esetben saját magukat okolhatták rossz körülményeikért.

Önmaguk áldozatai voltak, a gyerekeik pedig a legnagyobb áldozatok. Óriási gond volt például az alkoholizmus, a szülők egyszerűen el­­itták a fizetésüket, a gyerekkel nem foglalkoztak – fejtette ki.

Gyerekek a fókuszban

Az egyesület hajdani titkárával több alkalommal került nézeteltérésbe. A titkár ugyanis mindenek­előtt a szülőket helyezte a szervezett programok fókuszába, míg Kiss Erzsébet egyre határozottabban szorgalmazta a kimondottan gyermekeknek szóló programok megvalósítását.

– Mindig is a gyerekek voltak a gyengéim, ők még formálhatók a jóra. A gyerekkori élmények, benyomások nagyban befolyásolják, hogy a későbbiekben az a gyerek hogy áll majd hozzá embertársaihoz, környezetéhez, az egész élethez

– magyarázta.

A kétezres év végül két szempontból is áttörést hozott. Egyrészt elindult Ásotthalmon a Fatima Házban a gyerekek táboroztatása, ahol közel tíz éven át várták nyaranta az ifjakat. Másrészről Kiss Erzsébet a táborozó gyerekek megismerése során szembesült igazán azzal, hogy mekkora különbségek akadnak a nagycsaládok között, és mit is jelent valójában a mélyszegénység.

Ide mindet!

E tapasztalatok hatására vált egyre erősebbé benne a rászoruló fiatalok felkarolásának vá­­gya.

– Megrázó volt megtapasztalni, hogy gyönyörű és értelmes gyerekek milyen körülmények között kénytelenek élni, holott ők a tár­sadalom alapja, maga a jövő.

A mottóm mindig az volt, hogy adjunk nekik egy szép élményt, hiszen a családi körülményeiket nem tudjuk megváltoztatni. Ám ha csak egy kis időre is kiszakadhatnak a megszokott környezetükből, egészen új ingerek érhetik őket, amelyek kapaszkodót jelenthetnek számukra. Motivációt egy jobb életre – fejtette ki, majd hozzátette: a táborvezetők legfőbb eszközei mindig a szeretet, a türelem, a figyelem és az elfogadás voltak.

– Az egyik gyönyörű, hétéves kislány nem ismerte a vécét, se a zuhanyt. Otthon az udvar volt a mellékhelyiség. A tábor első napját szinte végig azzal töltöttük, hogy kiszedegettük a rengeteg tetvet a szép, hosszú, szőke hajából, majd lekezeltük – idézte fel.

Nemcsak az általános iskolás, de a tinédzser korosztály tagjaira is kiemelt figyelmet fordított.

– Volt egy időszak, mikor az idősebb anyukák ki akarták zárni az egyesületből és a táborokból a lázadó tinédzsereket. Mondván, hogy ők csak padokat rongálnak és graffitiznek. Mondtam, hogy ide nekem mindet, hadd szeressem őket is, mert nekik is erre van szükségük – hangsúlyozta.

Az egyesület tagjai a kétezres évek közepén ellátogattak Szabadkára egy drogprevenciós házba, amely nagyon mély benyomást tett Kiss Erzsébetre.

– Azt mutatták be egy családi házon keresztül, hogy hogyan válnak drogosokká a gyerekek, hogy az egész a nappaliban kezdődik. Nem kapnak elég figyelmet és szeretetet, így a család helyett a téren, Szegeden a Tisza-parton a kortársakkal sajnálják egymást, miközben hülyeségeket csinálnak – mondta. Az élmény hatására a szegedi rendőrökkel együttműködve belevágtak drogprevenciós táborok szervezésébe is.

Az éhség a legnagyobb gond

2006-tól az egyesület elnökeként tevékenykedett, ám 2009-ben már nem tudta összeegyeztetni elnöki teendőit állandó munkájával, főiskolai és egyetemi tanulmányaival, így lemondott a tisztségéről. Az új vezetés határozott tiltakozása ellenére lemondott a Fatima Ház fenntartásáról, amelynek következtében Kiss Erzsébet kilépett a szervezetből, és több nagycsaládos társával megalapította a Fatima Ház Alapítványt, amelynek azóta is kuratóriumi elnöke. Az alapítvány már kimondottan a rászoruló családok felkarolását tűzte zászlajára.

– Sokáig az Árboc utcai, romos alkotóházban volt a székhelyünk. Se vizünk, se villanyunk, se fűtésünk nem volt, de pezsgett az élet. Szájról szájra terjedt a hírünk, nagy örömünkre egyre több fiatal jött be hozzánk az utcáról. Igyekeztünk hasznos programokat szervezni számukra

– mondta.

2018-ban a Csaba utcai Napsugaras Alkotóházba költöztek, ahol folytatták ifjúságsegítő és -fejlesztő programjaikat, mellette adományboltot nyitottak, és rendszeres gyűjtéseket szerveznek a rászoruló családok számára. Szegeden és a környékbeli kistelepüléseken mintegy 150 családot segítenek.

– Tartósélelmiszer-adományokra van mindig a legégetőbb szükség.

Hiszen hívhatok én egy gyereket kézműveskedni, próbálhatom fejleszteni a készségeit, segíteni a tanulásban, de mindhiába, ha üres a hasa – mondta, majd hangsúlyozta: óriási a különbség a városi és a vidéki mélyszegénységben élő családok között.

– A városban lakók leggyakoribb problémája, hogy többnyire nagyon kis helyen élnek együtt sokan. Ám a városban sokkal több a lehetőség. Vidéken sok családnál nincs villany, se fürdőszoba, se padló, se toalett, a ház épphogy nem dől rájuk. A szülők vagy betegek, vagy nagyon alacsony iskolázottságúak: vagy nem találnak munkát, vagy nagyon alacsony bérért dolgoznak. Télen ráadásul idénymunka sincs, a pandémia okán bezárt éttermek, szórakozóhelyek miatt pedig sokan takarítói állásukat is elvesztették – részletezte.

Megváltoztatott sorsok

Elárulta, a legnehezebb sorsokat látva mindig a múltbeli sikerekből merít erőt.

– Egy erős drogfogyasztó, tinédzser lány egyszer átölelt, és azt mondta nekem, hogy „te vagy az új anyám”.

Azóta is tartjuk a kapcsolatot, leszokott, most Ausztriában dolgozik. A korábban említett, szőke kislányról pedig írtam anno egy blogbejegyzést, amely annyira megérintett egy fővárosi hölgyet, hogy felhívott, és közölte, hogy rendszeresen adományt szeretne küldeni neki. Később találkoztak is, jóba lettek. Olyannyira, hogy a kislány 14 évesen hozzáköltözött, és már egyetemre jár – me-

sélte.

Ajánljanak Önök is Aranyembört!

Kedves Olvasóink!

Önöknél jobban senki sem ismeri azokat az Aranyemböröket, akik az Önök településén, falujában, városában, kerületében évek óta szervezik a közösségi életet. Fáradhatatlanul dolgoznak, szerveznek, gyűjtenek, tanítanak, alkotnak, segítenek. És teszik ezt önzetlenül, hálát nem várva. Ugye, ha kicsit jobban elgondolkodnak, máris tudják, kire, kikre gondolunk. Ajánlják hát őket a Délmagyarország figyelmébe! Mi pedig bemutatjuk az Önök Aranyembörét egész Csongrád-Csanád megyének. Kérjük, hogy ajánlataikat a Délmagyarország weboldalán, a delmagyar.hu-n keresztül, az ott található űrlap segítségével küldjék el!