Csodába illő az atya gyógyulása

Kopasz István, Üllés és Zsombó plébánosa október végén betegedett meg. Egyre csak emelkedett a láza. Felhívta a háziorvosát, és szinte azonnal jött érte a mentő, másfél hónapot volt kórházban. Lélegeztető­gépre tették, altatni kellett, több alkalommal dialízisre volt szüksége. Három hét altatás után a sokadik próbálkozásra tudták felébreszteni – írta az Új Ember katolikus hetilap 2021. április 18-i számában.

Segített a hit

– Hogy van?

– Az az igazság, hogy na­gyon jól. Szégyellem bevallani, hogy jól vagyok, mert illene panaszkodni. Nemrég beszéltem dorozsmai kollégámmal, akinek szívinfarktusa volt egy éve, gyorsan műteni kellett. Korábban el volt hízva, most edzőterembe is jár, és azt hiszem, most 85 kiló. Betegsége őt is, hozzám hasonlóan, párbeszédre indította Istennel.

– Mennyiben más erős hittel megélni egy ilyen betegséget, majd felépülni abból?

– Nem tudom, mert nem tudok egy nem hívő bőrébe belebújni, de segített. Azt sem mondom, hogy nélkülöz­hetetlen, nekem segítség volt mindenképpen. Amikor pozitív lett a teszt, és össze kellett csomagolni, arra volt idő, hogy megkérjem a kollégákat, hogy a félmillió forintot, amit a te­metésemre akartam betenni a bankba, vigyék be a püspökségre, mert felesleges betenni, aztán újra kivenni. Testvéreim minden este érdeklődtek, volt olyan, amikor azt mondták ne­­kik az orvosok, hogy ez a nap lesz a vízválasztó. Kondé Lajos atya elhozta nekem a betegek szentségét.

Párbeszéd Istennel és a mélypont

– Hogyan változtatta meg az életét a súlyos betegség és a felépü­lés?

– Fizikailag egyelőre nem látszik komoly javulás. Eltelt december közepe óta öt hónap, és nem látszik javulás. Az elején látványos volt, mert nem tudtam járni sem. A kórházból úgy kerültem ki, hogy három pici tyúklépést tudtam tenni járókerettel. A tüdőkapacitá­som két és fél hónap alatt há­­rom százalékot javult. Aztán kerültem Szentesre a húgomhoz, aki gyógytornász, és aki szó szerint a házi orvosom volt, ő segített megtanulni újra járni. Ez volt a látványos része. Most viszont azon a ponton áll a dolog, hogy a fele működik a tüdőmnek, az is olyan nyolcvan százalékon, ugyanakkor az ál­­lóképességem egyre jobb, két órákat tudok sétálni, húsz-harminc kilométert tudok kerékpározni.

– És lelkileg?

– A betegség élőbbé tette a belső párbeszédemet Istennel. Amikor megértettem, hogy ez már lehet, hogy nem lesz jobb, az kétnapos krízis volt a számomra. De az is egy párbeszéd volt Istennel. Megértettem, hogy nekem is azt mondja, amit Pál apostolnak, aki panaszkodik, hogy tövist kapott a testébe – valószínűleg valamilyen testi hibája volt, ami zavarta, –, nekem is azt mondja Isten, amit neki, hogy elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm a te gyöngeségedben mutatkozik meg. Lelkileg is megéltem mélypontokat, a háromnapos de­­pressziót a fel­­ébresztés után, amikor fel akartam adni, nem lát­­tam értelmét, nem tudtam mozogni, nem tudtam járni, nehéz időszak volt. Szivaccsal mosdattak, úgy, hogy feltettek egy asztalra meztelenül. Meg a pelenkázás, ezek voltak nehezek. Ahogy eljutottam arra a felismerésre, hogy „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz”, azóta nagyon jól vagyok lelkileg.

Amit Isten megenged, az szeretet

– Mivel tudna biztatni valakit, aki ehhez hasonló mélypontot él át az életben?

– Nekem egy olasz katolikus egyházi személyiség, Chiara Lubich gondolata segített, aki élete egy pontján megértette azt, amit az apostoloknak sem sikerült egyből, és emiatt el­­szaladtak a kereszt alól, hogy az a Jézus, aki csodákat tett, az hogyan szenvedhet. A nehézségben nekem nem azt kell kérnem, hogy leszállhassak a keresztről, hanem azt, hogy erőm le­­gyen fennma­radni. Ha én ezen a mélyponton el tudom fogadni azt a tehetetlenséget, amiben voltam, akkor tudom hinni, amit Jézus a kereszten. Életemnek ezen a mélypontján tudom hinni, hogy Isten szeretete nem kívül van, hanem ebben is megmutatkozik. Nekem az adott erőt, hogy ami van, azt meg kell engednem, hogy legyen, mert Isten megengedi, hiszen minden, amit Isten megenged, az szeretet, az ő szeretetének a jele. Ez nem azt jelenti, hogy nem küzdök a nehézség ellen, hanem azt, hogy azt a helyzetet, a pillanatot, ami van, szeretetnek élem meg.