Molnár Gyula volt a Szegedi Fotográfusok sorozat vendége

Az Agóra szegedi fotográfusokat bemutató sorozata legutóbbi vendégének szívében tízévesen lobbant fel az ornitológia iránti szenvedély. Mégpedig a Madách utcai Általános Iskola egyik tanárának, Tárnok Nándornak a hatására. Mindennek éppen 68 esztendeje. 

A biológusként, zenészként és természetfotósként is köztiszteletnek örvendő Molnár Gyula elmondta, kezdetben, kiskamaszként egy szüleitől kapott Altissa géppel próbálta lencsevégre kapni a természet csodáit Szegeden és környékén. Leginkább madarakat. Hallgatóságának felidézte kezdeti sikertelen próbálkozásait is. Elmesélte, ahogyan az újszegedi Ligetben lelkesen lefényképezett egy tőle két méterre sétáló erdei pintyet, ám a gép elégtelen technikai képességei miatt a képen a madár mindössze egy kivehetetlen gombostűfejként jelent meg. A kudarc felbosszantotta, ám kedvét nem szegte.

A Molnár Dixieland Band későbbi alapítója 15 éves korában már zenekarban klarinétozott a Tóth Vendéglőben, esténként húsz forintot keresett. 19 éves korára sikerült a gimnáziumi tanulmányai mellett annyi pénzt összegyűjtenie, hogy megvásárolhatta élete első komoly teleobjektívjét. 

– Előbb volt teleobjektívem, mint sima. Így, ha a családot kellett fotózni, el kellett őket küldeni három sarokkal arrébb – mesélte nevetve. 

1957-től állandó madármegfigyelő társa volt Beretzk Péter ornitológusnak, akivel leggyakrabban Fehér-tóra látogattak el. Molnár Gyula elmondta, tőle tanulta többek között, hogy mennyire hasznos kiegészítője a gyékény lessátor a madármegfigyeléseknek. Beretzk Péter halála után, 1973 és 1986 között, megyénkben egyedül foglalkozott természetfotózással. 

– A madárfotózás a természetfotózás legnehezebb része – szögezte le, majd szemet gyönyörködtető válogatást mutatott be fényképeiből. 

Az átlagos természetjárók szeme elől zömmel rejtve maradó, zsákmányát a szájában tartó, kitárt szárnyú füleskuvikot, a vaku fényétől kékes színben pompázó szárnyú kérészeket, cincér csápján mászó hangyát, mókásan fürdőző, kamasz darut, nászukat töltő nyári ludakat, de violinkulcs formában meghajló, harmatgyöngyökkel ékesített árvalányhajat is megcsodálhatott a közönség. 

Molnár Gyula a természetfotózás két legfőbb kritériumaként a türelmet és a természet iránti tiszteletet határozta meg. Egy-egy jól sikerült kattintást ugyanis rendszerint több órás mozdulatlan, álcahálóba burkolózott várakozás előz meg. A tisztelet kapcsán pedig az etikus fotózás fontosságát hangsúlyozta. 

– Ha sokáig erőltetjük a fotózást, előfordulhat, hogy a madár otthagyja a fészkét és benne a fiókáit – mondta, majd elmesélte, hogy egy alkalommal széki lilét akart fotózni. 

A fészek helyét megtalálta, a fotózást attól húsz méterre kezdte el. Minden nap egy-két méterrel közelebb húzódott a madárhoz. Amikor elérte a tíz méteres távolságot, feltűnt neki, hogy már nem akart ráülni a széki lile a fészkére. Nehéz szívvel, de azonnal elpakolta gépét, és odébbállt, nehogy visszafordíthatatlan kárt okozzon a fészekaljnak. 

Az etikus természetfotózás iránti elkötelezettség jegyében alapította meg 1989-ben 12 fotóstársával közösen Szegeden a Magyar Természetfotósok Szövetségét, a NaturArt-ot, amely azóta a legjobb hazai szervezetté nőtte ki magát, és külföldön is nagy elismertségnek örvend.