Vidéki látószögek: fővárostól távol dolgozó fotósok beszélgettek Budapesten - Galéria

Első alkalommal rendezték meg a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházában azt a beszélgetést, amelyen fővárostól távol dolgozó fotográfusok beszéltek arról, hogyan viszonyul a budapesti közönség a vidéki témákhoz, és milyen publikációs lehetőségek vannak helyben. Lehetőség-e vagy száműzetés fotográfusként vidéken élni és alkotni? Képeket nézegetve beszélgettek a napilapos munkáról, a vidéki lét sajátosságairól és személyes projektjeik kibontakozásáról is. A beszélgetésbe többen – Szarka Klára kurátor, fotótörténész, Zsila Sándor természetfotós és Bácsi Róbert fotóművész és Dömötör Mihály fotóművész – bekapcsolódtak a közönség soraiból is.

Változatos és sokszínű munka

A kötelező bemutatkozó körök – ki hogy lett fotós – után a napilapos fotóriporter mindennapjairól esett szó. Diplomatikusan fogalmazva elhangzott, hogy a munkák jellege változó, de egy biztos, hogy változatos. A sporttól a közéletig bármi lehet. Hétvégi ügyeletben nem ritka a napi 7-8 munka. A fotóriportereknek vannak kedvencek kevésbé kedvenc témái. Mártonfai Dénes úgy fogalmazott, minden nap kiszámíthatatlan, ezért ez nem egy családbarát munka. A szerkesztőségi műhelymunkával kapcsolatban azt mondta, ő reggel kilencre bemegy és fél tízkor már angolosan távozik, mert ha bent van az ember, megtalálják a munkával.

Napilapból kinőtt hosszútávú munkák

A személyes projekteknél, azaz hogy egy napilapos fotóriporter hogy tudja összeegyeztetni a munkát a személyes érdeklődésével, Dénes azt mondta, pont a napilapos munkának köszöntő, hogy sok mindent lát és ami tetszik neki, oda visszamegy. Török János úgy fogalmazott, több napilapos munkából kinőtt anyaga van, az egyik az újszentiváni Kecze Ferenc és családja, ahová már több mint öt éve visszajár. A személyes érdeklődését pedig úgy próbálja összekapcsolni a munkával, hogy igyekszik rábeszélni az újságírókat a témára. Azt mondta, van olyan kolléga, aki fogékony erre, van aki nem annyira. János beszélt természetfotós projektjéről, a szülei házának hátsó udvarán létrehozott egyhektáros, Röpföld nevű területről, ahol fotósleseket alakított ki, kamerákat szerelt, és ott figyeli meg, fotózza a madarakat. 

Az értékesebb anyagra nem mindig jut idő

Arra a kérdésre, hogy mikor érzi késznek az agyagot, Török János határozottan azt válaszolta, hogy soha. A mai napig visszajár Keczéékhez. A napilapos munkatempó miatt az is előfordul, hogy egy értékesebb anyagra sajnos nem jut elég idő. Néhány éve a szabadkai téglagyár bontásakor a migránsok feje fölül bontották el az épületeket, de nagyon kellett sietni vissza Szegedre napkérdést készíteni, amikor az utca emberét kérdeztük egy közéleti kérdésekről. (Ez a rovatunk azóta megszűnt.) A természetfotó esetében szerencséje van, mert itt van Szegedhez közel a Kiskunsági Nemzeti Park részét képező Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetben fekvő, Fehér-tó, ahol a magyarországi madárfajok nagy része megtalálható.

Ezt a békát le kell nyelni

A vidék-Budapest viszonyt jól jellemzte Bácsi Róbert hozzászólása, aki azt mondta, ellentmondásos, hogy fővárosi fotósok mennek le vidékre témákért, amiket az ottani kollégáknak nincs ideje megcsinálni, de ugyanez igaz a másik irányba is. Dénes azt mondta, egy idegennek hamarabb megüti a szemét az, ami mellett a helyiek elmennek. – A messziről jött ember könnyebben megtalálja a dolgokat – mondta.  Elhangzott az is, hogy ha egy neves budapesti fotós lemegy vidékre, az mindenkit érdekel és esemény. Erre javasolta Szarka Klára, hogy igen, ő megért mindenkit, de nyomulni kell. – Kevesebbet tudjátok megmutatni magatokat. Ezt a békát le kell nyelni, hogy ez egy fővárosközpontú ország – mondta.

Vidéken is van értő közönség

Abban mindketten egyetértettek, hogy van értő közönsége a fotónak vidéken és érdeklődés is van rá. János évek óta sikerrel rendezi meg a Fotós Szafarit, amikor az ország természetfotósai látogatnak el Csongrád-Csanád vármegyébe. A fotózás iránti érdeklődésre jellemző, hogy amikor Dömötör Mihállyal megalapították 2014 nyarán a Lucien Hervé Kamera Klubot Hódmezővásárhelyen az alapításkor ötven tagja volt. 

A fához szegezett kitömött madár

A madárfotózással kapcsolatban szóba került egy ismert természetfotós, aki vakut villantott a darvak éjszakai pihenőhelyén, amivel megijesztette a madarakat és egyszerre húszezer daru röppent fel riadtan Fehér-tóról. Szarka Klára erre annyit mondott, ahhoz képest, hogy az ötvenes években leszögezték a kitömött madarat a fára és úgy fotózták, ez nem is olyan rossz. A beszélgetés végén Bácsi Róbert megkérdezte Jánost, miért megy el ugyanarra a lesre fotózni, ahol mások ugyanúgy, ugyanazt a madarat már lefotózták, mire Zsila Sándor válaszolt: pont azért mert az a kihívás, hogy ne ugyanolyan képet készítsen mint a többiek.