Vágó Jánost 50 év tapasztalata segíti

Vágó János szerint koncerten a rutint csakis a váratlan helyzetekben hívhatja segítségül a zenész, a megszokás egyébként a legnagyobb ellenség. A hódmezővásárhelyi Péczely-iskola igazgatója, karmester és kürttanár már fél évszázada lépett a zenei pályára.

T. Sz.

Vágó János szerint a zenésznek a gyakorlás sosem kényszer, hanem az öröm, a lelki igény vezérli. Fotók: Török János

Kedvenc időtöltésünket, szenvedélyünket csempésszük a munkánkba minden áldott nap

– mondta lapunknak Vágó János kürttanár. Majd megegyeztünk abban – némileg folytonos derűjét magyarázva –, hogy alkotó közösségben, a zene körül forgó mindennapokban igazán jó lehet élni. Húsz éve igazgatja már a hódmezővásárhelyi Péczely Attila Alapfokú Művészeti Iskolát; 9 éves kora óta zenél, idén kerek 50 esztendeje lépett a pályára. Nemrégiben arany minősítést kapott a Dombóváron megrendezett országos zenetanári versenyen.

Ez sosem kényszer

Az iskola igazgatója nem fukarkodik a fellépésekkel; 1994 óta szinte minden tanári hangversenyen szerepel, a lelkének szüksége is van erre.

Ha egyszer megtanul az ember a hangszerén játszani, élete végéig képes rá. Ám ennek legfontosabb feltétele a gyakorlás. Ez nem úgy működik, hogy három hétig elő sem veszem a hangszert, majd minden ugyanolyan tökéletesen működik, mint előtte. Ez nem úgy van

– magyarázta a Peczely-iskola igazgatója. Azt azért leszögezte, a zenésznek ez sohasem kényszer, az öröm, a lelki igény vezérli.

Vágó János mindenben igyekszik példát mutatni a tanévenként náluk tanuló félezernél több diáknak. Kifejezetten büszke növendékeire, akik tanulmányaik mellett még a művészetnek is szentelnek idejükből. Holott – mint mondta – manapság felaprózott a gyerekek figyelme, sokrétű a kínálat, ráadásul a zenéléshez nem elég a tehetség, kitartás, türelem és szorgalom viszi előre a tudást.

A zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható.

A fúvós lelke

Egyértelműen igennel válaszol arra a kérdésre: vajon megfigyelhető-e hasonlóság a fúvósok lelki alkatában, személyiség jegyeiben, vagy ez csupán a véletlen műve lenne? És bár a közös eredő nehezen megfogalmazható szavakkal, mégis megkísérelte. Vágó János szerint a fúvósok viselkedése, gesztusai merőben eltérnek például a zongorista attitűdtől. Más és más a hozzáállásuk például a csapatjátékhoz, ami természetesen a hangszerből is adódik. Ha találkozik két fúvós, egyből azon ötletelnek, mit játszanak el közösen, akár csak a maguk szórakoztatására. A zongoristák viszont nem akarnak egyből négykezessel a hangszer mellé ülni. A fúvósok igénylik a közösséget, a zenészek társaságát. Ez alapvető műfaji különbség.

Amikor menni kell

Nekem úgy kell vezetnem a zenekart, hogy velem tartsanak a fellépésekre, koncertekre, hiszen ez nem egy kötelező feladat. Nehéz egy 40-50 fős társaságot úgy összekovácsolni, hogy mindenki ott legyen, sokakat elszólít a munka, de a csapat 80-90 százaléka nélkülözhetetlen. Soha nem történt még meg, hogy ne lett volna valamennyi szólamban kiegyenlített létszámmal jelen zenekarunk

– magyarázta. Hozzátette, ehhez olyan stílusban kell irányítania karmesterként, hogy aki csak tud, örömmel, szívvel-lélekkel álljon a színpadra zenésztársaival.

Kell az a fajta emberi viszony, hogy amikor azt mondom, mennünk kell, akkor megyünk

– mondta. Majd azt magyarázta mosolyogva, hogy teljes egyetértésben dolgoznak, hiszen a zenekarban demokrácia van, csak éppen a karmesternek van igaza és mindig azt kell tenni, amit mond. Hiszen egyetlen közös értelmezésben, felfogásban kell eljátszaniuk az adott darabokat.

A csend beszédes

Vágó János szerint a közönségnek az előadók látványa, a muzsikusoknak pedig a hallgatóság visszajelzései teszik teljessé a koncertélményt. A zenészeket segíti, támogatja a közönség reakciója, a hatalmas csendből például egyből tudják, érezik, hogy valami igazán jól működik. Így születik a pótolhatatlan közösségi élmény. A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható – idézte már annyiszor Kodály Zoltán szavait.
Az iskolaigazgató fontosnak tartja, hogy a tanulók minél többet szerepeljenek koncerten, szokják a miliőt, versenyeken pedig a szereplés körüli izgalmakat. Gyakorlással jön a magabiztosság, fejlődik a lelki rugalmasság, a váratlan fordulatokban is könnyed alkalmazkodási készség. Váratlan szituációkban olykor a jártasság segíti ki a zenészt.

Gesztusok a színpadon

De míg a rutin jól jön egy döntéshelyzetben, olyan szükségtelen a zenében. Vágó János úgy látja, a megszokástól leginkább a zene szeretete óvja meg művelőjét.

Nem lehet egy fellépést lekeverni csak úgy, abból hiányzik az érzelem, a dinamika, a muzsika szenvedélye. Ahogy a már említett csend, úgy a taps minősége is beszédes

– hangsúlyozta. Hozzátette, pontosan nem tudja megmagyarázni, miként működik a zenész és a közönség közötti kapcsolat. Azt biztos, hogy a nézőtéren ülők a színpadról jövő legapróbb rezdülést is megérzik. A kürttanár szerint sok múlik a mozdulatokon, a karmester gesztusain.

Ez tulajdonképpen jelenlét, rutinból nem élhetünk együtt a zenével és annak minden gesztusával. Amikor mondjuk a szólista vagy a karmester kisétál a színpadról, a közönség pontosan tudja, mi játszódott le benne

– mondta.

Emberi és zenei támogatás

Tavaly ősszel a vásárhelyi fúvószenekarok egykori alapítójára, a Péczely Attila Alapfokú Művészeti Iskola egykori pedagógusára emlékeztek egy különleges koncerttel. Vágó János egykori mestere, Kerekes Pál teremtette meg ugyanis Vásárhelyen a rézfúvós kultúrát, a zeneiskola zenekarát a legmagasabb szintre emelte. A zeneiskola indulása után félelmetes energiával egyedüli rézfúvós tanárként nevelte ki a trombitást, a harsonást, a kürtöst és a dobost. Felismerve a kiváló tehetségeket, kamaracsoportokat indított, és sikerre vitte működésüket. Időt és energiát nem kímélve, az egyéni képességekhez igazodó pedagógiával, kitűnő tanárként és emberként nevelte diákjait. Örök értéket hagyva maga mögött.