JEGYZET – Vége

Hosszú évek óta először nem örülök, hogy vége van a nyárnak. Korábban sem voltam soha felhőtlenül boldog ilyenkor, de kicsit azért tudtam örülni. A nyár az én évszakom, a telet utálom, tehát nem örülök, hogy közeledik, de a korábbi években azonban tudtam azonosulni azokkal a mémekkel, vicces videókkal, amelyeken az iskolakezdés miatt végtelenül szomorú gyerekek háta mögött roppant boldog szülők vigyorognak.

Mostanra az én gyerekeim már elég nagyok ahhoz, hogy ne okozzon óriási problémát a több mint két hónapig tartó gyerekfelügyelet megszervezése. Tehát kimondható: egyáltalán nincs okom örülni annak, hogy vége van a nyárnak. De természetesen emlékszem még azokra az évekre, a májusban, vagy még korábban elkezdett szervezkedés, excel-táblázat, amelyben színkódja van minden családtagnak, és színkódja van minden tevékenységnek. A hetekig tartó egyeztetés a nagymamákkal, akik adott esetben még dolgoznak, de ha véletlenül mégsem, akkor is felnőtt emberek önálló élettel, sőt, további unokákkal. A számolgatások, hogy mennyibe kerül egy-egy hét tábor. A logisztikai bravúrok, „a melyik gyerek hogyan kerül el az egyik helyszínről a másikra” témakörben. A mennyi idő alatt lehet levezetni 800 kilométert Magyarországon belül négy helyszínt érintve versenyben szerintem én vagyok a csúcstartó. 11 óra alatt egyébként, a titka az, hogy egyik állomáson sem szabad leülni az asztalhoz enni. Mindenhol csak egy kávéivásnyi és mosdóhasználatnyi időre szabad megállni. A kávét pedig fel-alá mászkálva kell elfogyasztani, hogy az autóban üldögélést ellensúlyozzuk, enni pedig szendvicset kell, vezetés közben.

De nekem ez már a múlt. Ha valami nem is fog hiányozni soha az életben, az ez. És most őszintén átadom magam a bánatnak, hogy mindjárt vége a nyárnak.