A Szentháromság utca 2. szám alatti elegáns szecessziós palotában, ahová 1986-ban a Ságvári gimnázium költözött, tragikus kettős öngyilkosság történt 1948 májusában. A Délmagyarország beszámolója szerint a szomszédok már napok óta nem látták az első emeleti lakásban élő Vadász Jánosné 57 éves özvegyasszonyt és lányát, a 37 éves Vadász Máriát, ezért rendőrt hívtak és feltörték az ajtót. Odabent megtalálták a két asszony holttestét, a konyhában egy ismeretlen méreggel félig telt üveg volt, az íróasztalon pedig három búcsúlevél.
A Raichle-palota a szegedi Szentháromság utca sarkán 1913-ban.
Fotó: Móra Ferenc Múzeum, azonosítási szám: T 7106
Az eset megrázta a szegedieket és kivált a vészkorszakból megmenekült szegedi zsidókat, hiszen mindkét asszonyt elhurcolták 1944-ben és mindketten túlélték a deportálást. Az idős Vadászné a megbecsült és tehetős szegedi ügyvéd, Vadász János (1880-1944) özvegye volt. A szecessziós épületet, amelyben laktak, Vadász János 1909-1910-ben még befejezetlen állapotban vette meg Raichle J. Ferenc építésztől, később pedig a palota a család lakhelyéül is szolgált. Vadász János nem várta be a szegedi zsidók deportálását: 64 évesen, 1944. május 20-án a Szegedi Belgyógyászati Klinikán “ismeretlen méreggel” öngyilkosságot követett el. Felesége és lánya szinte napra pontosan négy évvel később ugyanígy halt utána. “A jó Isten adjon meggyötört lelküknek a szomorú 1944-es évben elhalt, hőnszeretett férj, illetve atya mellett örök békét és nyugodalmat” – írta gyászjelentésében a család 1948. május 14-én.
Mi történhetett? A búcsúlevelek nem adtak eligazítást az öngyilkosság okairól, és a Rákosi-korszak Délmagyarországa sem foglalkozott tovább a Vadász-családdal.
A tragédia előzményeit 2001-ben Apró Ferenc ügyvéd, helytörténész tárta fel az újságban egy olyan történettel, amelyet a Délmagyarország és Szeged egykori kiváló fotográfusától, Liebmann Bélától hallott. A fotoriporter bátyja, Liebmann Rudolf 1935-ben feleségül vette Vadász Máriát, s noha a házasság 1941-ben válással végződött, jó kapcsolatban maradtak. 1948-ban a volt feleség egyik búcsúlevele éppen neki szólt.
A történet szerint Vadász Mária francia nyelvtudásának gyarapítása miatt egy olyan társaságba járt Budapesten, ahol az összejöveteleken csak franciául beszéltek. “A társaságot meg-meglátogatta a francia nagykövetség egyik attaséja is. Mindig autón érkezett, sofőrje volt, a kocsi orrán büszkén lebegett a picinyke trikolór. Az attasé és Vadász Mária között barátság, majd szerelem szövődött, és a házasságukat kezdték tervezni. Úgy döntöttek, hogy külföldön fognak letelepedni” – írta Apró Antal a Délmagyarországban.
Az attasé fölajánlotta, hogy a Vadász család ékszereit, pénzét a vámvizsgálatot megkerülve menekíti ki az országból, és külföldről majd értesíti Máriát és az édesanyját, hogy mehetnek utána. Hetekig csend. Mire Vadász Mária megkereste a francia nagykövetséget, már késő volt: az imposztor Dél-Afrikába szökött. Kiderült, hogy az illető nem attasé volt, hanem hivatalnoksegédként dolgozott a követségen, és csak vásárlásokhoz használta a francia rendszámú diplomáciai autót.
A sokk alighanem mindent elszabadított: a férj és apa halálának bánatát, a deportálás emlékeit, az elvesztett reményt, az elcsalt értékeket és az egyész készülődő Rákosi-korszakot, amiből nem volt már menekülés.
Újraindult Annó rovatunk
A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.
– Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!
– Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!
– Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.
