Világhírű volt a vásárhelyi majolikagyár – Galéria

„Hódmezővásárhelyi, országos nevű művészek összeállottak egy szép tavaszi napon és igy szóltak egymásnak: — Fiuk, ez igy nem megy, igy nem lehet megélni, igy elhanyagoljuk az igazi magyar művészetet, az ősi, gyönyörű magyar motívumokat. Köllene valamit csinálni” Ezekkel a mondatokkal kezdődik a Délmagyarország 1912. november elsejei cikke a hódmezővásárhelyi majolikatelep megalapításáról.

„Tornyai János festő, Pásztor János szobrász és Endre Béla festő (...) a majolika-telep lelkei.” – áll az írásban, ami arról is tudósít, hogy a fél éve működő majolikatelep nagy kiállítással mutatkozott be Szegeden. „Megmutatják, mennyi variációt, eredetiséget, erőt, üdeséget és közvetlen szépséget adhat az, ami igazán magyar. ” A Délmagyarország később is sokat foglalkozott az üzemmel, sikereivel, termékeivel.

Felértékelődött a népművészet

- A művészek elsődleges célja a Majolikatelep megalapításával, nemzeti karakterrel rendelkező, helyi fazekas hagyományokra épülő európai színvonalú kerámiaművészet megteremtése volt. A fazekasság megmentése tehát nem fő célja, hanem természetes velejárója volt törekvéseiknek. Elképzelésük összefonódott a nemzeti művészet megvalósításának korabeli eszméjével, amelyben a népművészet felértékelődött. Így nem véletlen, hogy érdeklődésük e nagy hírű, de ekkora már hanyatló mesterség felé fordult – mesélt a kezdetekről Nagy Vera néprajzkutató, a Tornyai János Múzeum volt igazgatója, a téma szakértője.

Ez olyan jól sikerült, hogy más az 1920-as években elismeréssel szerepeltek a Majolikatelep kerámiái számos külföldi kiállításon, ilyen volt például az 1926-os Philadelphiai vagy az 1929-es Barcelonai Világkiállítás. Mindez előkészítette az 1940-es évek elejére az üzem első fénykorát.

1950-ben államosították

- Míg az alapítást követő években az első világháború viszontagságain túl, gondot okozott az a tény, hogy a művészek nem rendelkeztek sem kerámiakészítési, sem pedig üzleti ismeretekkel, addig 1930-ban Vértes Ágoston személyében olyan vezető került a Telep élére, aki mindennek birtokában volt. Mint többségi tulajdonos, kötöttségek nélkül valósíthatta meg elképzeléseit – mondta el Nagy Vera.

Vértes magas színvonalú műszaki fejlesztéseket és bővítéseket hajtott végre, egyre több külföldi megrendelést szerzett és fővárosi szobrászok bevonásával bővítette a termékskálát. 1947-ig vezette a Telepet, amit 1950-ben államosítottak. November 30-tól Hódmezővásárhelyi Majolikagyár Állami Vállalat néven működött.

1912-ben az alapítók 30 fővel kezdték meg a munkát. Az 1940-es évek elején a munkáslétszám 120 fölé emelkedett, a háborús konjunktúra miatt ekkor Erdélyből és Délvidékről is toboroztak korongosokat. Az államosított Majolikagyárban azonban ennél kisebb létszámmal indították be a termelést. Még az 1950-es évek közepén is csak 90 körül volt a dolgozók száma, de az 1970-es évek közepére, a virágkorra, 250 körülire nőtt – ekkor már az Alföldi Porcelángyár, azaz a Finomkerámia Ipari Művek része volt az üzem.

A kerámiatermelés harmadát adta Vásárhely

A magas színvonal jelzői azok a díjak, kitüntetések, melyeket a Majolika termékei, művészei nyertek el rangos szakmai kiállításokon. Egy-egy példát kiragadva: a század első felében, 1929-ben a Barcelonai Világkiállítás aranyérme, a század második feléből pedig a Majolikagyár tervezője, Végvári Gyula iparművész 1964-ben, a Faenzai Kerámia Biennálén kapott aranyérme.

- A század második felének sikertörténete az 1970-es évekre tehető. Ennek gyökerei az 1960- as évekre nyúlnak, amikor az új szemléletű iparművészet a modern lakáskultúrában fontos szerepet szánt a kerámiának. A ’70-es évek elejére az ország kerámiatermelésének közel egyharmada koncentrálódott Hódmezővásárhelyre, ennek jelentős részét külföldi piacokon értékesítették – tudtuk meg a kutatótól: Svájc, NSZK, Svédország, Ausztria, Hollandia, Franciaország, Dánia, Kanada, Ausztrália, Japán tartoztak a megrendelők közé.

A korszakot jellemző népszerű terméktípusok a fekete alapon fehér mázfoltos úgynevezett „pamacsolt” díszműáru és a barna agyagmázas kerámiák voltak. Utóbbiak, ahogy a Mónus fazekascsaládról szóló cikkünkben megírtuk, Mónus Ilonához, a Majolika vezető mintafestőjéhez köthetőek. Kajári Gyula grafikusművésszel együtt alakították ki a Majolika népművészeti arculatát.

Nem érte meg a száz évet

A Majolikagyár, amely egyszerre volt termelőüzem és művészeti központ, nem érhette meg százéves évfordulóját – olvastuk Nagy Vera A hódmezővásárhelyi Majolikatelep című könyvében, ami a százéves évfordulóra jelent meg. A privatizáció során fokozatosan elhalt és 2008-ban végleg bezárta kapuit, de akkor már, írtuk 2008-as cikkünkben, öt éve nem készült ott cserép.

– A hanyatlás oka elsősorban a távol-keleti országok olcsó, de gyenge minőségű termékeinek térhódításával függ össze, melynek következtében a ’80-as évek első felétől gondot okozott a korábban megszerzett piacok megtartása – világított rá a néprajzkutató. 2001 márciusában például arról írt a Délmagyarország: felszámolás alatt áll a Majolika Kft., 2003-ban is megírtuk, bajban a Majolika. Az emléke azonban élénken él: nem csak az egykori dolgozók, hanem a ma is használt kerámiák miatt is.

Ma is használják a termékeit

- Hódmezővásárhely kerámiakultúrája része a város indentitásának. Nincs olyan család, akinek a lakásában ne találnánk több-kevesebb olyan kerámiát, amely a Majolikagyárban készült. Sok család esetében pedig a gyár több generációnak adott munkát, ezért a hajdani dolgozók ma is összetartó közösséget alkotnak.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az üzem egyfajta művészeti műhely szerepet is betöltött, fontos tényezőként a város művészeti életében – foglalta össze a Majolikagyár jelentőségét Nagy Vera. 2008-ban beszélt Kormos Tamásnak az akkor 60 éves vásárhelyi fazekas, Ambrus Sándor a Majolikában töltött évekről. Cikkünkből kiderül, 14 évesen kezdte ott pályáját.

A majolikagyár munkafolyamatairól galériánkban további képeket láthatnak:

Festő és csizmadia

A Majolikatelep alapító művészei: Endre Béla és Tornyai János festőművészek, Kallós Ede, Pásztor János és Rubletzky Géza szobrászművészek, Smurák József építész és Weisz Mihály csizmadia mester.