Márton Imre hazahozta Makóra az aikidót

– A sporttal kapcsolatos első élményem az, hogy elsős vagy másodikos koromban részt vettem a Juhász Gyula nevét viselő középiskola pályaavató ünnepségén a városi háromtusa versenyen – emlékezik vissza Márton Imre, a Makó Budo Klub elnöke, civilben jelenleg sportcsarnok-igazgató.

Mint mondja, akkoriban, a hatvanas-hetvenes években a gyerekek természetes életformája volt a sport, a mozgás. A szabadidejét mindenki nagyrészt ilyesmivel töltötte – ő például atlétizált, birkózott.

Komoly sikereket is aratott. A középiskola után, egy év munkát követően a szombathelyi tanárképző főiskolára jelentkezett testnevelés–népművelés szakra. ’81-től ott kezdett tanulni, és ott került kapcsolatba a távol-keleti küzdősportokkal, mindenekelőtt az aikidóval.

A furcsa nevű Schönherz Zoltán Budo SE tagjaként járt edzésekre. A névadó egy munkásmozgalmi vértanú volt, a budo kifejezés pedig japánul a „harcos útját” jelenti.

– Akkor és ott fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne itthon is megalapítani egy hasonló egyesületet, ahol a különböző küzdősportok művelői otthonra lelhetnek – mesélte.

A Távol-Kelet misztikuma

Akkoriban a Makón hagyományos birkózás éppen megszűnt, és akik művelték, próbálkoztak olyan küzdősportokkal, mint a kungfu, a doshinkan karate és a kick-box. Márton Imre közülük sokakat ismert, így, amikor a diploma után hazatért és testnevelő tanárként nem tudott elhelyezkedni, az akkori József Attila Művelődési Ház munkatársaként velük együtt látott neki a Makó Budo Klub megszervezésének.

– Ha valaki akkor azt mondja, hogy harminc év múlva ez az egyesület még mindig működni fog, mi több nemzetközi hírű lesz, azért nem nagyon hittem volna neki

– jegyzi meg. Elindult az aikidó gyerekeknek, felnőtteknek, hetente 3 edzés volt, és előfordult, hogy este fél 9-kor kezdődött, mert akkor kaptak szabad termet.

– Az újdonság varázsa, a Távol-Kelet misztikuma és az akkoriban népszerűvé vált akciófilmek – magyarázta, milyen tényezők segítették az indulást.

Összesen mintegy 160-an voltak a kezdeteknél – persze idővel lemorzsolódás és bővülés is volt. 1989 közepén öltött hivatalos formát az egyesület. Az alap a karate, a kick-box és az aikidó volt, ehhez csatlakoztak aztán más küzdősportok művelői. Az első budogálát is akkor szervezték meg, házi versenyként – ma már ez is rangos nemzetközi esemény, évről évre megtartják Makón.

A közösségteremtés titkai

Mi a titka mindennek? Hogyan lehet megszervezni, majd három évtizeden át működtetni és idővel országos, majd nemzetközi hírű egyesületté tenni egy közösséget? Márton Imre azt mondja, ehhez mindig kell valaki, aki elszánt és maga köré gyűjti azokat az embereket, akikkel mindig meg lehet újulni, akik szintén építik a maguk kis csapatát.

– Ha ezt legalább egy évtizeden át van módja csinálni az embernek, akkor abból már lehet valami – mondja. Ezenkívül kapcsolatrendszerre és munkára van szükség. És néha a véletlen is segít.

A Makó Budo Klubnak például – első hallásra talán meglepő módon – aerobik-szakosztálya is van, ami nyilvánvalóan nem küzdősport.

A dolog onnan indult, hogy Imre lánya aerobikozott, és az országos szövetség sok évvel ezelőtt hozott egy olyan szabályt, hogy csak az indulhat versenyen, aki tagja valamilyen egyesületnek. A csapat vezetője a személyes ismeretség révén megkereste őt, s miután a többi szakosztály vezetője rábólintott, ők is otthont kaptak az egyesületben. Azóta nemzetközi versenyeket is rendeznek Makón. Időről időre jönnek, alakulnak új szakosztályok – olykor persze szűnnek is meg.

Ma már mindenesetre a Makó Budo Klub neve nem olyan egzotikus, mint anno a szombathelyié volt: ismerős és jól cseng sok helyütt.

Mással össze nem hasonlítható érzés

A budoklub napjainkban a vírushelyzet miatt különös helyzetben van: versenyeket, bemutatókat nem tudnak szervezni, edzéseket is csak a versenysportok művelői tarthatnak, ez pedig nem mindegyik szakosztályra igaz – például az aikidóra sem. Ettől függetlenül a közösség él és erős, legalább 200 tagja biztosan van.

Márton szerint az e mögött lévő közösségteremtő munkában az a jó, hogy aki csinálja, az cserébe a rengeteg munkáért megkapja azt a semmivel össze nem hasonlítható érzést, hogy valami nagyszerűt tesz.

A munka persze rengeteg időt elvesz az ember magánéletéből, de a sikerélmény kárpótol mindenért.

– A budogálák például óriási szervezőmunkát igényelnek. Volt olyan, amikor azt mondtam, szép volt, jó volt, de ez volt az utolsó, elég volt. Aztán másnap elővettem a kockás füzetet, és elkezdtem felírni, mi volt jó és mi nem, min kellene változtatni – mondta. Az a csapat egyébként, amelyik ott volt az egyesület indulásakor, egyben baráti társaság is volt. Mostanra megváltozott a világ, az egyesület is sokkal nagyobb lett – de az egyes szakosztályok ma is hasonlóképp működnek.