Éppen harminc évvel ezelőtt hagyta el az utolsó szovjet katona hazánkat – Videó, Fotók

Közel ötvenesztendőnyi megszállás után, 1991. június 19-én hagyta el az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka Záhonynál Magyarország területét egy fekete Volgával. Ennek emlékére 2001-ben az Országgyűlés nemzeti emléknappá nyilvánította e szimbolikus dátumot.

Felszabadítókból megszállók

– 1944-ben a régió sorsa megpecsételődött. Magyarországot a világháborúban győztes szövetségesek kelet felől érték el a Szovjetunió dominanciájával. A szovjet csapatok 1944 októberében „szabadították fel” Makót, Szegedet, Hódmezővásárhelyt. 1947 februárjáig legitim módon voltak hazánkban, hiszen 1945 januárjában a magyar kormány fegyverszüneti egyezményt kötött Moszkvában háborús ellenfeleivel. A békeszerződés keretében hazánk szuverenitását korlátozták – magyarázta a történelmi előzményeket Miklós Péter történész, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum szakmai tanácsadója, címzetes egyetemi tanár. Majd a párizsi békében Magyarország határait és nemzetközi diplomáciai helyzetét meghatározták ugyan, de 1955-ig, az osztrák államszerződés életbelépéséig arra hivatkozván, hogy a német megszállási zónák és Ausztria felé legyen csatornája a Szovjetuniónak, maradtak a katonák.

– Időközben megalakult a Varsói Szerződés, amely a Szovjetunió „bűvkörében” élő kelet- és közép-európai államokból szerveződött. Ebben kölcsönös katonai segítségnyújtást ígértek egymásnak, ha „imperialista” támadás érné őket. E szerződés rendszerében tartózkodtak 1955 után is legálisan hazánkban a szovjet csapatok – folytatta. Az 1956-os forradalom és szabadságharc következtében ráadásul megteremtődött a jogalapja, hogy hazánkban állomásozzanak, meg is nőtt a szovjet katonák száma. A legnagyobb, tartósan Magyarországon állomásozó kontingens 67 ezer fős volt. – 1988-ban Grósz Károly mint a minisztertanács elnöke kezdeményezte a tárgyalásokat Gorbacsovval, melynek végeredménye egyoldalú csapatkivonás lett. Azaz kizárólag a Szovjetunió döntéseként kommunikálták a csapatok kivonását – részletezte a történész. Akkor mintegy tízezer katona el is hagyta hazánkat.

Zárt világ

Megyénkben a szovjet katonák bázisa az öthalmi laktanya volt.

– Stratégiai szempontok szerint helyezték el a laktanyákat. Az öthalmi laktanya korábban államvédelmi határőrlaktanya volt, utána állították a szovjet haderő szolgálatába. A bölcsészkar Auditorium Maximumában tartott 1956. október 16-i nagygyűlés során ugyanis Szeged „a forradalom bölcsője” lett, s nyilván a szovjet támaszpontok a potenciális forradalmi mozgalmakat is hivatottak voltak kontrollálni – fejtette ki Miklós Péter. A haderő jelentős része sorállományú katona volt, ők két évig szolgáltak hazánkban. A tisztek és a parancsnokok átlagosan öt évig tartózkodtak Magyarországon.

– Sem a gazdasági, sem a kulturális vagy magánéleti keveredést nem nézték jó szemmel, a vegyes házasságokat egyáltalán nem támogatták. Zárt világban éltek a maguk laktanyáiban. Nem akarták annak látszatát kelteni, hogy megszállók, észrevétlenek akartak maradni. A város közéletébe sem kapcsolódtak be. Egy-két kivétel volt csupán, például április 4., az úgynevezett felszabadulás emléknapja vagy november 7., a nagy októberi szocialista forradalom ünnepe, amikor koszorúztak – mondta. – Minden laktanyánál megállni tilos és fényképezni tilos táblák álltak. A tankok, fegyveresek, katonai teherautók látványa, a városokon átvonuló konvojok jellemzően félelmet keltettek a lakosságban – tette hozzá.

Lopás és erőszak

A szovjet haderő a magyar államtól, pártvezetéstől és néphadseregtől független volt, tényleges megszállóként működött, külön joghatóság alá tartozott.

– Már 1944-től problémát jelentett, hogy a szovjet katonák tömegesen követtek el szexuális bűncselekményeket, rablásokat, erőszakot, de ezen ügyekben alapvetően nem a magyar hatóságok voltak illetékesek. Adódott is abból probléma, ha ezeket vizsgálni kezdték, veszítette is el magyar bíró az állását ilyen ügy miatt – mondta a történész, aki a szovjet katonák atrocitásaira példaként említette, amikor a tiszaszigeti templomból ellopták a kelyhet, a piros miseruhát és ministránsszoknyákat. Utóbbiakat az egykori plébános feljegyzése alapján vörös zászlóként lobogtatták. A legenda szerint a Fehértói halászcsárda is azért váltott éjjel-nappali üzemmódra, mert a szovjetek előszeretettel dézsmálták a zárva­tartás ideje alatt az étterem hűtőgödrökben tárolt italkészletét. A legnagyobb és legmaradandóbb károkat azonban a környékbeli nők szenvedték el.

– A sok nemi erőszak miatt nagy dilemmát okozott az abortusz engedélyeztetése, mely akkoriban még tiltva volt. A megerőszakolt nők azonban szabadultak volna az így fogant magzatoktól. Egy Csanád megyei kistelepülésen például egy nő házi abortuszt végzett magán, mely balul sült el. A magzat nem élte túl, a családi visszaemlékezések szerint a nő egész életén át magában hordta nem kívánt gyermekét – mesélte a történész.

„Viszlát, Iván!” – Isten hozott, bizonytalanság!

A Szegeden szolgáló szovjet katonáknak 1991. február 13-án a dorozsmai vasútállomáson intett végleg búcsút a lakosság. A hivatalos meghívottak mellett csupán hozzávetőleg százan akarták a saját szemükkel látni, ahogy elgördül a mozdony.

– Mindenki örült, hogy elmennek a megszállók, de a korábbi félelmet új aggodalom váltotta fel. Nyomasztotta az embereket a kérdés, a bizonytalanság, hogy „vajon kik jönnek be” helyettük. Ma már tisztán látjuk, hogy a gazdasági egymásrautaltság inkább velejárója a globális rendszereknek, mint a tényleges megszállás, de akkor még ez nem volt egyértelmű. Magyarország védtelen volt, ráadásul akkoriban még Jugoszláviában háború dúlt – magyarázta Miklós Péter.

Károk és igények

A kivonulás után néhány szovjet katona még maradt hazánkban. Feladatuk mindenekelőtt az épületek és a szovjet vagyon biztosítása volt.

– A katonák szinte azonnal megkezdték a hátrahagyott tárgyak értékesítését. Rengeteg autóalkatrész cserélt gazdát, a legtöbb helyen még a zuhanyrózsákat is eladták, mely a magyar állam terhe lett a későbbiekben. Nem elég, hogy megszálltak minket, még annak költségeit is kifizettették volna velünk – közölte a történész. A csapatkivonással kapcsolatos pénzügyi elszámolás hosszasan elnyúló tárgyalássorozattal járt. A szovjetek kezdetben több mint 50 milliárd forintban határozták meg a szovjet pénzből felépített és hátrahagyott épületek értékét, amelyeket saját tulajdonnak tekintettek. A magyar fél követelésének egy részét a bérbe vett épületek felújításának, karbantartásának elmaradásából származó 29-30 milliárd forintos kár tette ki, másrészt a környezetben – például a vízben, talajban, élővilágban –, valamint a műemlékekben esett kár is jelentős volt. Végül a kivonulás után másfél esztendővel született meg a kompromisszum, a nullszaldós megállapodás.

A cikkben szereplő videókat Szabó István operatőr készítette.