Gyöngyössy Orsolya kapta idén a fiatal néprajzkutatók díját

Nagy elismerés ez a díj, nem is reméltem, hogy megkapom. A korábbi díjazottak egyetemi tanárok, kutatócsoportokban dolgozó fiatal tehetségek, vagy azóta már komoly hazai és nemzetközi karriert befutó néprajztudósok, tehát illusztris társaságba kerültem. Illetve azt is hozzá kell tenni, hogy vidékieknek viszonylag ritkán adják ezt a díjat – beszélt az elismerésről Gyöngyössy Orsolya néprajzkutató. 

Az etnográfus elárulta, alapvetően nem erre a pályára ké­szült, a sors hozta úgy, hogy néprajzkutató lett belőle. 

Irodalomtanár szerettem volna lenni mindenáron. A to­­vábbtanulási jelentkezés le­­adása előtti napon gondolkodtam azon, hogy mi az a szak, ami izgalmas, érdekel, de úgysem vennének fel – így jelentkeztem néprajzosnak. Az érdeklődés már gyerekkorom óta bennem volt, nyolc évet néptáncoltam, egész nyarakat töltöttem mezítlábasan felgyői nagyszüleim tanyáján. Azóta kiderült, hogy vármegyei főlevéltárnok is volt a felmenők között a családban, vagyis nem én vagyok az első, aki ilyen területen találta meg a hivatását – mesélte a néprajzkutató. 

Aztán az egyetem alatt fo­kozatosan ráéreztem az ízére, a szakma szépségére, megérez­tem, hogy ez nekem való. Má­­sodévesként már Szűcs Judittal, a csongrádi múzeum akkori igazgatójával dolgozhattam, de az Országos Tudományos Diákköri Konferencián elért első helyem is fontos visszajelzés volt, 24 évesen pedig már az első óráimat tartottam a tanszéken – részletezte Gyöngyössy Orsolya. 

Az etnográfus hozzátette, a Tari László Múzeum szakmai vezetése mellett jóval kevesebb ideje marad a tudományos munkára, emellett pedig egy metálzenekarban is énekel – utóbbival alaposan meglepve pályatársait. 

Eleinte tartottam a rosszallásuktól, de azt tapasztalom, hogy inkább érdekesnek tartják, hogy van egy ilyen oldalam is. Sőt, többen követik a zenekart, és néha a konferenciákon azt kérdezik először, hogy legközelebb hol lépünk fel – számolt be mosolyogva a néprajztudós. 

A múzeumi munka rengeteg időmet felemészti, az utóbbi négy évben egy tanulmányt tudtam írni. De amikor csak van időm, gyűjtöm a város szellemi, kulturális kincseit, interjúkat készítek. A Csongrád temetkezési múltjáról szóló könyvemhez már tíz éve gyűjtöm az anyagokat, de a piroskavárosi templom történetét is szeretném megírni. Azt szeretem legjobban a néprajzban, ha a levéltárban ülve feltárul előttem a múlt, és ha nemcsak a fióknak írok, hanem tovább tudom adni a tudást – összegezte.