Szépség a szirmokon

Szép napot, uram, örvendek a találkozásnak – billentette meg a szárnyát az Iphiclides podalirius. A kardfarkú lepke a szentesi Munkás utcában bukkant fel, hogy megmutassa remek mintázatát. Az időzítése nem is lehetett volna jobb: bár a reggelek még csípősek, de már talál táplálékot magának.

A napirendje egyelőre nem túl feszes, ezért úgy ítélte meg, hogy a délutáni lombrágás előtt még belefér a délelőttjébe egy fotózás. 

Jöjjön csak közelebb, nem harapok – üzente kedvesen, így a közelébe merészkedő fotós a zoom használata nélkül, egészen közelről lőhetett pár képet. 

Egyébként általában szégyenlős vagyok, nem is tudom, mi kapott ma el. Biztosan a ta­vasz – kacérkodott a lepke. Ez a viselkedés valóban nem volt jel­­lemző rá. Az a néhány barátja, akikkel közelebbi kapcsolatot ápolt, erőteljes, nyugtalan természetű, vitorlázó röptű pillangónak ismerték. 

Az viszont, hogy a Munkás utcáig elkóborolt, egyáltalán nem volt meglepő: szokása nagy területeket bekóborolni, hogy aztán hosszú pödörnyelvével szívogathassa a virágok nektáriumait. 

Na jó, csinálhat még né­hány képet, de aztán repülnöm kell, valahonnan galagonyabokor illatát hozza a szél. Megvan? Jól sikerült? Igazán nem akarok hiúnak tűnni, de megtenné, hogy majd kiírja a teljes nevem? Kardfarkú lepke vagyok, de első blikkre néha összekevernek a fecskefarkú lepkével. Pedig az a lábam nyomába se érhet. Na pá, várnak a virágok – rebbentette meg a szárnyát a lepke, majd elrepült.