Egyedül az utcán

Szombaton találkoztam a Mars téri buszmegállóban egy idősebb nővel. Gondolom, ez már másokkal is megesett. A klinikasorra igyekezett, akitől megkérdezte, az a 21-es buszt javasolta, és azt mondta, a végállomástól már eljut valahogy a klinikákhoz. Magam is arra a buszra szálltam, és hallottam: panaszkodik, eluralkodik rajta a pánik. Fogalma sem volt arról, hová akar menni és hogyan jut el oda.

Nem akartam magára hagyni. Felajánlottam, segítek. Az Indóház téren, a villamoshoz sétálva elárulta, alkoholista, ezért kell az alitológián jelentkeznie. Később kiderült, az addiktológiáról van szó (az addikció függőséget jelent), ahol a szenvedélybetegeket gondozzák. Az alitológia létezését akkor elfogadva telefonáltam, próbáltam kideríteni, hová kísérjem, azt tanácsolták, próbáljam meg a sürgősségit. Villamossal az Aradi vértanúk teréig utaztunk, onnan sétáltunk a régi-új klinikáig. Közben többször említette, nem tud járni, hiszen csak egy lába van. Kettőt láttam. Akkor kérdeztem meg a nevét – személyiségi jogok miatt maradjunk az elterjedt Máriánál –, azt, hogy mennyi idős – hetven éves –, és Szegeden lakik-e? – Igen, az utcán, hajléktalan vagyok – mondta. Gyorsan hozzátette: – Nem vagyok köteles válaszolni. Egyetértettem és megnyugtattam, csak beszélgetni akartam.

Az SBO-n ismerősként fogadták. Az információs pultnál ülő lánynak előadtam a sztorit, mire kijelentette: igen, ő – itt következik a valódi név –, jól ismerjük. Próbálta megértetni vele, hétvégén nem állíthat be az addiktológiára, azt felelte, nem akart a sürgősségire jönni. Megvédtek. Búcsúztam. Arra gondoltam, hogyan kerülhetett ilyen megalázó és méltatlan helyzetbe, még ha tehet is róla. Meddig élhet, meddig maradhat életben az utcán? És hány „Mária” sétál közöttünk? Láthatatlanul, észrevétlenül, elhagyatottan.