Évforduló

Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok – kevés olyan gyönyörű fohászt találni a magyar irodalomban, mint amelyett Szabó Lőrinc, az egyébként elégedetlenkedő, siránkozó verseiről híres költőnk írt. Az emberekben nem igazán bízott, ezt az Ima a gyermekekért versében is jelezte, éppen ezért a csodálatos teremtett világban szétnézve az élőlényeket kérte arra, hogy szeressék, vigyázzák, vezessék a gyerekeket.

De miért írok most minderről? Mert éppen ma 123 éve annak, hogy Miskolcon megszületett Szabó Lőrinc, aki bár a modern európai irodalom talán legkönyörtelenebb pszichológusa volt, aki folyton elégedetlenkedett valami kapcsán az írásaiban, mégis rajongva szerette a földet, lenyűgöző módon fogalmazott a természet kapcsán. Jó példa erre a Kirándulás című írása: "Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk, – zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény – szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált". Lehet ennél szebb összefoglalót írni egy utazásról? Na és a hajnalról írt még valaki ilyen irigylésreméltóan? "Borzas verebek csipegetik a kelő nap arany magvait, fény-magvak iható aranyát, mellyel a sok piros pocsolyát festi a piros hajnal és melyet majd csak az ébredés olt ki egy óra mulva..."

Nem véletlen, hogy a Kossuth- és József Attila-díjas költőt halhatatlan szellemként, a legnagyobbak közül valónak említik, és akiről a mai napig úgy tartják, hogy költői és műfordítói életműve a magyar líra ritka kivételes teljesítménye.