Gyerekszemmel

A hétvégén Sándorfalván akadt dolgom. A társasházi udvaromban kincset ér a jó parkolóhely, főleg a jó idő beköszönte után, amikor a madarak extra méretű bosszantó ajándékcsomagokkal bombázzák a fák alatt veszteglő járműveket. Ritka szerencse, amikor a veszélyzónán kívül sikerül helyet találnom. Pénteken az udvar legbiztonságosabb részére sikerült beállnom, és a hétvégén nem akartam elbukni az egyik legjobb parkolót. Így végül a távolsági busz mellett döntöttem. 

Az odaúton láttam több kócsagot, libákat, ökröket, sőt az úthoz egészen közel keresgélt egy gólya is. Élveztem a nézelődést, nagyon régen utaztam már távolsági járattal. A 17.50-es busszal utaztam vissza Szegedre, így lenyűgöző élményben lehetett részem. Egy nagyon vékony felhősáv húzódott csupán az ég alján, amit a rózsaszín, a lila és a narancs ezernyi árnyalatával festettek meg a lemenő nap sugarai. A vékony, cikkcakkos felhősáv úgy tetszett, mintha egy hatalmas tó túlpartjának sötét sziluettje lett volna dombokkal és völgyekkel. A tündöklő alkonyban mintha hatalmas víz terült volna el az Alföldön. Nem győztem betelni a gyönyörű látvánnyal. 

Körbenéztem a buszon, jó lett volna valakivel összemosolyogni, együtt örülni ennek a gyorsan tovaillanó csodának. Több mint tucatnyian utaztunk a járattal, mindegyik korosztályból voltak utastársak. A kiskamaszoktól a felnőttekig, kivétel nélkül mindenki a telefonjában volt elveszve, eszükbe sem volt kitekinteni az ablakon. Két nyugdíjas hölgy a busz elején hangosan főzött, de ők legalább beszélgettek, ami jóleső érzéssel töltött el. Végül két óvodásforma kisgyerek felé szállt a mosolyom, akik szótlanul, szinte megbabonázva bámultak ki az ablakon. Heltai Jenő sorai jutottak eszembe. Bizony, „akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek”.