Mosizacsi krumplinak

Amikor a felelősség dolgában túlzóvá szocializált lélek negyven fölé kanyarodva végre megküzd zsigeri szorongásával, na akkor beüt a modern krach. Mire a kitartó pszichológus a nem kevésbé kitartó pácienssel összekapaszkodva kibogozza a szorongó lélek gubancait, addigra minden megváltozik. Megszületik az ökoszorongás, illetve -bűntudat fogalma. Míg előbbi inkább a természeti környezet pusztulása miatti aggodalom, sőt akár rettegés, utóbbinak a környezetvédelmi normák elleni vétség a táptalaja. Mint gilisztának a humusz. Hogy elzártam-e időben a vizet, hogy a boltban van-e nálam mosizacsi a krumplinak, hogy nem maradt-e hatvan fokon a mosógép, és az uram vajon tényleg tipla öko-garanciás mosogatótablettát vásárol-e, pontosan, ahogy leírtam? Hogy mosolyognom kell-e majd, ha inkább rögtönöz? Azt mondom majd, nem baj drágám, miközben kiver a hideg verejték a több ezer kilométerre felfordult teknősök gondolatától? Hogy kimostam-e a tejfölös dobozt, hogy jó kukába került-e a kiválogatott szemét, hogy kell-e kukáznom otthon, vagy mindenki megértette a szabályokat?

A sor szorongatóan végtelen. Olyannyira, hogy a  kelletlen lélek tettek és új utak keresése helyett hajlandó megalkudni azzal a magyarázattal: úgysem tehetek semmit. A szakember úgy fogalmaz: a bűntudat kétélű fegyver. Csak akkor lehet motiváló hatású, ha megmutatjuk, hogyan lehet változtatni a rossz szokáson. Ahogy a négygyermekes térségbeli zöld aktivistát hallgatom, aki hitelesen és bőszen magyarázza, nem sok értelme van elnémítani az öko szorongásunkat, mert már nem babra megy a játék, új erőre kapok. Neki elhiszem, hogy a béklyó igenis lehet lehetőség.