Felelősség

A havi nagybevásárlás során az első utam a tojásokhoz vezetett. Felnyitottam az első tízes pakkot, két törött csücsült a tartóban. A másodikban egy volt sérült, a harmadik már sértetlen volt. Közben egy hölgy mellettem szintén megszemlélte az általam elsőként mustrált tartót, majd egy laza mozdulattal visszejtette a többi tetejére. Így szinte biztosan gyarapodott benne a törött tojások száma, de jó eséllyel az alatta lévők is sérültek. 

A zöldség-gyümölcs részleg felé vettem az irányt. Elnéztem a cukkiniket. A legfelül sorakozók oldalán szinte kivétel nélkül ott rikítottak az alapos ellenőrzések nyomai. A pásztázó körmök hagyta apró mélyedések. Egyet betettem a kosaramba, gondolván, majd meghámozom. Kicsivel arrébb több banán héját sikerült felhasítani, miközben aprózták a fürtök méretét. Onnan már magam sem a sérültet vittem, hiszen Isten tudja, ki nyúlt vagy köhögött bele. 

Közben nem messze tőlem egy hölgy addig kereste a tökéletes almát, míg megindult a kupac, és vagy tíz gurult szerteszét a földön. Átsuhant az agyamon, hogy remélem, a közelmúltban senki sem lépett egy nagy kupac szerencsébe, aki a zöldségrészlegen sétált. 

A pékáru következett. Egy férfi módszeresen végigtapogatta az összes zsömlét, míg megtalálta a legideálisabb négyet, amelyet végül zacskóba pakolt. A pékáruktól végül elment a kedvem. 

A bevásárlás utolsó állomása a csokoládés részleg volt. Már különösebben meg sem döbbentem, amikor a táblás csokik között körülbelül harminc dekányi kimért párizsi virított a polcon. 

A kasszánál állva, a zöld szatyrot figyelve a futószalagon az jutott eszembe, hogy noha annyi fórumról ömlik ránk a figyelemfelhívás a fenntarthatóság fontosságára, milyen gyerekcipőben jár még mindig ez a szemlélet. Hiszen hogyan is érezhetnének felelősséget egy komplett bolygó és a következő generációk iránt azok, akik a percekkel utánuk érkező kortársaikra képtelenek tekintettel lenni.