Nem tudhatom...

Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek – így írt 1941-ben a májusról Radnóti Miklós. De miért idézem épp a mai napon a költő sorait? Azért, mert 1909-ben ezen a napon született meg az a férfi, akinél szerintem még senki sem vallott szebben arról az országról, amelyben élünk. Már az első olvasáskor megragadott a Nem tudhatom… című költeménye, és azóta, kisdiák korom óta könny szökik a szemembe és libabőrös leszek, ha Radnóti 1944-ben megírt mondatait hallom, olvasom. Szerintem kevés olyan vers van, amivel annyi magyar tudna azonosulni, mint Radnóti művével. Azon a fagyos januári napon, amikor lejegyezte sorait, szerintem nem is sejtette, hogy mekkorát alkotott, és hogy hány magyar szív dobban majd hatalmasat, amikor azt halljuk, hogy: Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el.” Csodálatos költeménnyel ajándékozott meg minket. De Szeged még ennél is többet kapott tőle, hiszen egyik alapítója volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. Radnóti a szegedi egyetem magyar–francia szakára járt, itt figyelt fel rá Sík Sándor, aki meghívta tudósképző szemináriumába, sőt, szinte saját fiaként tekintett rá, sokszor sétáltak együtt a Tisza-parton. De maga Radnóti is gyarapodott szegedi évei során, többek közt két kötettel, hiszen 1933-ban itt írta meg a Lábadozó szél, 1935-ben pedig az Újhold című művét. Bölcsészdoktorrá is városunkban avatták 1934-ben. Ahogyan Pilinszky János is mondta egyszer, Radnóti egyszeri, kihagyhatatlan és behelyettesíthetetlen ember volt.